Görgey Artúrnak, a szabadságharc fővezérének lovas szobra is az ő műve volt, 1935-ben avatták katonai pompával a Vár bástyasétányán, a Hadtörténeti Múzeum sarkán. A nagy esemény egyetlen nyomasztó ténye, hogy már én is ott voltam, mint ivadék, tehát már éltem akkor is. Birtokomban van egy fénykép, melyen a frissen avatott szobor előtt feszítenek a Görgey-nemzetség élő tagjai. Apám tábornoki díszben, anyám óriási kalapban, meg egy ötéves srác, ez vagyok én.

A szobrot a történelem osztályharcos átértelmezése jegyében Rákosi Mátyásék ledöntötték és beolvasztatták a készülő Sztálin-monstrum anyagába. Artúr bácsiból a nagy szörny egyik darabja lett. Csupán elég sokáig kell élni, hogy az ember mindennek az ellenkezőjét is megélje: hatvan évvel később újraalkottatták a szobrot. Marton László impozáns műve ott pompázik a bástyasétány másik végén, a Dísz-térnél. Megint ünnepélyes szoboravatás volt, és a fotókon ott állok újfent én, viharos hat évtized múltán, mellettem pedig első unokám, pont annyi évesen, mint én voltam 1935-ben.

A forgandó időnek ezt az epizódját azért meséltem el, mert a HM május 16-án ünnepelte a Magyar Honvédség megalakulásának 160. évfordulóját. És ezen az ünnepi megemlékezésen sok szó esett Görgey Artúrról, a ’48-as alapító atyák egyikéről, akiről a többi között ismét elhangzott – amit oly rég hallottam nyilvánosan –, hogy zseniálisan megtervezett hadjáratait ma is tanítják megannyi katonai akadémián a világban. Személyiségét pedig korabeli naplókból és levelekből idézték fel.

De természetesen nem csak Görgey Artúrról volt szó ezen az estén. A Honvédség történetének 160 évéről, mégpedig ötletes keretbe foglalva. Egy katonazenész dinasztia mai sarja ősei sorsát és emlékeit idézve járta végig a 160 év krónikáját, színesen, érdekesen. A személyes hanggal kiiktatva az ilyen ünnepségek gyakran kínos, túladagolt hivatalos pátoszát. A zenészcsalád krónikába szervesen kapcsolódott a Légierő katonazenekara, mely a színpadon meglepő könnyedséggel profi big banddé alakult. Rendhagyóan merész megemlékezés volt. Végül magángyűjteményből egy díszes szablyát kapott ajándékba a Hadtörténeti Múzeum, az 1848-as tábornok Knézich Károlyét.

Történt mindez a Kongresszusi Palotában, melyet újabban illik fitymálni, holott szerintem a pártállam egyik legjobb multikulturális építménye. Nincs rajta mit szégyellni. Jót nevettünk Habsburg Györggyel, akivel már az előcsarnokban beszélgettünk, és a nézőtéren kiderült, hogy a rendezők egymás mellé ültettek bennünket: Ferenc József és Görgey Artúr képviseletében megerősítettük az 1867-es Kiegyezést.

A HM díszünnepsége a műsoron kívül a vacsora nagyvonalúságával és szokatlan kínálatával is rendhagyó volt. Egyszerűen fantasztikus volt az ételsor és a minden egyes fogáshoz ajánlott csúcsborok sora. Csak sorolom. Tyúkmony és kácsa melléből, libamájból készült pástétomvariációk. Hideg fogastekercs apátsági kaporral, csíki mártással. Aranysárga fácánesszencia Damjanich asztaláról. Tárkonyos bárányragu leves reformkori recept szerint. Kossuth-bélszínérmék, gombapéppel töltött burgonyával. Petőfi jércéje, cenzúrázatlan zöldségforgataggal. Bánsági vadhússal töltött lepények. Vörösboros szarvaspörkölt borókával, felvidéki juhtúrós galuskával. Érlelt szürke marha vesepecsenye libamájszeletekkel. Esterházy-torta. Trikolór rétes punccsal. Málnás krém édes gesztenyesüveggel. Az étlapon minden étel részletesen leírva, és ezúttal ez nem színes buborék, az ízek benne vannak a kompozícióban. Honnét van mindez? – kérdeztem egy pincértől. Innét a Novotel konyhájából. Akkor megtört a turistatörvény, gondoltam, hogy nem a szállodában kell enni. Eddig nem ismertem a Novotel konyháját. De a jelszó ezentúl: ide járni kell! 

Görgey Gábor, fn.hu