Hogy aztán az obi-ugorokhoz fűződő nyelvrokonságunk vagy a steppei népekből kiszakadó magyarság eredetét vallja-e, mindenkinek szíve joga eldönteni. Kötelességem azonban jelezni, hogy – miután Törökországban és az észak-iraki türkmének körében többször megfordultam – tapasztalataim alapján biztos vagyok benne: a magyarság kultúrájának, nyelvének, életformájának, tárgyi és szellemi néprajzának, genetikájának sajátos jegyei alapján a régi türkök nagy családjába tartozásunk elvitathatatlan. És ha nem is testvérek, de legalábbis unokatestvérek vagyunk az oszmán törökséggel.

A mai Törökországgal akkor is elemi érdekünk barátkozni, ha ez a szimpátia a másik részről csak halvány érdeklődés volna (szerencsére nem az). Törökország ugyanis nem pusztán dinamikusan fejlődő ország, de valóságos hídfőállása déli és keleti irányú kereskedelmi kapcsola­tainknak. Török cégek ezrein keresztül Ankara jelen van a Balkán országaiban, nem beszélve a természeti kincsei miatt felértékelődő közép-ázsiai országokról. Törökországra mint regionális nagyhatalomra figyel az Egyesült Államok, Izrael, Szíria és Irán, és nem túlzás azt állítani, hogy az ankarai kormány döntéseitől is függ a közel- és közép-keleti béke.

Ankarát néhány évtizede módszeresen vallatja az Európai Unió, hogy a hőn remélt uniós csatlakozásért cserébe mindenki kap-e reggeli kakaót a börtönben, és előre köszönnek-e a török katonák Dyarbakir utcáin. Méltánytalan és nevetséges, ugyanakkor jellegzetes eljárás az uniós időhúzás, hiszen egy ideje nyilvánvaló, hogy Törökország soha nem lesz az európai közösség tagja. Nem is biztos, hogy jó ötlet volna. A jelek szerint Erdoganék néhány esztendeje tisztában vannak ezzel, és látható erőfeszítéseket tesznek, hogy akár egy más erőközpontba lépve érvényesítsék politikai és gazdasági érdekeiket. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy Európának jó, ha Ankara például a Sanghaji Együttműködési Szervezettel, vagyis Oroszországgal és Kínával egyeztetve fogalmazza újra kapcsolatait, energiapolitikáját, jövőképét.

Törökország határozottan keresi a saját útját, és ezért némiképp hasonlít a mai Magyarországra. Erdogán hazáját Európa éppen olyan finnyásan lepöckölte néhányszor, mint bennünket. Az, hogy mi már házon belül vagyunk, ráadásul identitásunk vitathatatlanul európai, Törökországtól legalább annyira távolít, mint közelít bennünket. Ebben a helyzetben, álmok és utópiák helyett arra kell összpontosítanunk, amire a szövetségi köteléktől és uniós kötelezettségektől terhelt Magyarországnak is akad mozgástere: a piacszerzésre.

Mert ebben még mindig komoly adósságaink vannak. Akad azonban olyan terület, jelesül a mezőgazdaság, ahol már felsejlik a jövő. Egyetlen példa: két-három éve a törökök magyar szürkemarhákat kezdtek felvásárolni, és ez a tény már önmagában feljebb srófolta a felvásárlási árakat. És persze nem csak szürkéket. Figyelemre méltó, hogy a három évvel ezelőtti adat szerint hazánk bonyolította le a Törökországba irányuló uniós marhaexport több mint felét (igaz, bő egy éve a törökök átmenetileg felfüggesztették, majd visszaállították a szállításokat, éppen ezért fontos a mostani budapesti találkozó, hogy a hasonló ügyeket tisztázni lehessen).

Törökország a minőségi magyar termékekre jó ideig megbízható vásárló lesz, annál is inkább, mert akár már tíz év múlva a világ tíz legnagyobb gazdasága közé tartozhat. Mondani is felesleges, hogy minden velük bonyolított ügylet, minden eurós tétel mögött magyar családok és vállalkozások állnak – egyáltalán nem közömbös kérdés, szereznek-e törökországi piacot a hazai gazdák. És akkor még egy szót sem ejtettünk az ipari, önkormányzati, kulturális együttműködésben rejlő lehetőségekről.

Törökországra tehát szükségünk van, és reméljük, az érdeklődés kölcsönös.

Szentesi Zöldi László - magyarhirlap.hu