Ez a titkokat rejtő ország csak akkor bukkan fel a hírekben, amikor csonttá-bőrré aszott, az éhhalál küszöbén heverő felnőtteket, gyerekeket mutatnak. Olyankor érkeznek a segélyszállítmányok, a tévénéző borzong, aztán megy minden tovább: a világ három legszegényebb országának egyike éli megszokott életét.

Na de ki megy el „csak úgy” Etiópiába? Nagyon, nagyon kevesen. Addisz Abeba, a közel 5 milliós főváros első látásra még nem sejteti a borzalmakat. Az utolsó császár, a 45 éven át uralkodó, 1975-ben elűzött Hailé Szelasszié császár idejében emelt „modern” épületek, a Churchill Road bankjai, középületei diszkréten eltakarják a bádogtetős kalyibákat, a koldus, a hajléktalan meg ugye számunkra sem szokatlan látvány. Békésen megfér egymás közelében Júda oroszlánjának, a császári hatalom emlékének szobra és az 1991-ig tartó szovjetbarát rezsim idején emelt hősi emlékmű, az olasz megszállás éveit idéző Piazza negyed és Kelet-Afrika legnagyobb piaca, a Merkato.

Hetven kilométernyi kifogástalan aszfaltút észak felé – aztán következik az igazi Etiópia, az 1800-2500 méter átlagmagasságú felföld, mely egy kb. 50 millió évvel ezelőtti hatalmas bazaltömlés-sorozatnak köszönheti létét. Kis falvak, vagy nagyobbacskák – ilyenekben él a 65 milliósra becsült népesség 90 százaléka. Kunyhókban. A kerek alaprajzú tákolmányok alig rínak ki barnás környezetükből. Mert erdő már nincs, rég kivágták, tűzifának, építőanyagnak, termőföldnyerés miatt.

A mai Etiópiát a kizárólag Ausztráliában őshonos, ide úgy száz éve behozott eukaliptusz tartja életben. Ebből készül a kunyhók váza (köztük sár és trágya keveréke adja a szigetelést), ezzel, meg a kupacokba rakott, szárított trágyával tüzelnek a kunyhók előtti, néhány kődarabból álló „tűzhelyen”. Március van, ez még a száraz évszak, a nagyobb esők júniustól szeptemberig tartanak. Mármint a felföldön, mert a keleti síkvidékeken néha szinte csapadék nélkül múlik el az év.

Mostanság éppen szántanak, keskeny barázdát hasító egyszerű, ökör húzta ekével a köves talajba. Ha elég eső esik, a családok talán kihúzzák éhezés (de nem nélkülözés) nélkül a következő termésig. Ha meg sok esik, az erózió fölfalja a termőföldet a mindenütt meredek lejtőkön.

Mégis inkább a természeti szépségekről kellene írnom. Mondjuk a Grand Canyonnal vetekedő szurdokról, melyet a Kék-Nílus vágott a fennsík bazaltjába, s melyet pont a legfenségesebb szakaszán tilos fényképezni egy „stratégiai jelentőségű” híd miatt.

Aztán ott van a később óriássá váló folyam „forrása”, ahogy kilép a Tana-tóból, hogy pár kilométerrel odébb mint a Kék-Nílus vízesése zúduljon alá 40 méteres magasságból. Szólnom kellene a 4000 méter fölé emelkedő csúcsokkal övezett Simien Nemzeti Parkról, ahol óriás lobéliák nőnek és a kizárólag itt élő gelada páviánok száz egyedre is rúgó bandái tépdesik szaporán a satnya, sárga füvet, szinte egyetlen táplálékukat. A hátborzongatóan mély völgyekkel felszabdalt platón szinte egyetlen négyzetméter sem marad kihasználatlanul.

Teraszos kisparcellák tízezrei tarkázzák a tájat, ökrök vontatta gyatra eke hasítja a köves, rögös talajt, melyből irgalmatlan kemény, ám csekély hatásfokú munkával talán sarjad annyi termés, hogy a környékbeli kunyhók lakói talán kihúzzák a következő betakarításig.

S milyen szépnek látszik minden odaföntről, a legmagasabb gerincekre is fölkúszó, még az olasz megszállás alatt épített szerpentinút magasából. A kényelmes, tábori konyhával, hűtőszekrénnyel is felszerelt terepjáró túrakocsi mint valami ufó ereszkedik le az ember lakta tájra, ahol már kétezer éve is fejlett kultúrák, birodalmak léteztek, s a középkor ortodox keresztényei színpompás freskókkal díszítették templomaikat, vagy éppen a kőzetbe vájták szentélyeiket, mint Lalibelában, vagy Tigrayban.

Afrika egyetlen állama, mely sosem volt gyarmat, valahogy mégis kicsúszott a mégoly csekély fejlődés sodorvonalából is. Nincsenek értékes ásványkincsei, gazdasága a felföldön termesztett kávé aktuális világpiaci árától függ, ráadásul a súlyos aszályok mellett az utóbbi egy-két évtizedben polgárháborúk, puccsok sújtották.

Úton-útfélen ma is látni az 1991-es harcok maradványait, a mára már kibelezett, rozsdásodó tankokat, s az egyébként mindenüvé csak állatterelgető botjukkal járó falusi férfiak némelyikének vállán – talán státuszszimbólumként – ósdi géppisztoly is lóg.

Mégis inkább a gyerekekről kellene írnom, akik nem szerepelnek egyetlen útikönyvben sem. A csillogó szemű, légylepte arcú, mezítlábas, rongyos ruhájú gyerekekről, akik már hat-hétéves korukban marhát, kecskét legeltetnek, vagy a még kisebbekre vigyáznak.

A városi gyerek hangos „jujuju!” kiáltással üdvözöl, aztán persze pénzt kér, ennivalót kér, mert szemmel láthatóan éhes, és a város semmit sem ad. Itt nincs soványka tehén, amit meg lehetne fejni, nincs egy tenyérnyi föld, mely legalább kevéske zöldséget adna.

A vidéki gyerek más. Ha falun, kisvároson áthúz, de inkább átdöcög járművünk, akár száz méternyi távolságból is képesek felénk rohanni, vagy csak úgy álltukban integetni; nem mintha várnának valamit, a visszaintegetéssel is beérik; tünékeny megjelenésünk eseménynek számít.

Történik valami, ami más, mint a megszokott. Hát még ha meg is állunk ebédidőben, valahol az országút mentén! Azt hinnénk, néptelen környéken járunk, aztán percek alatt vagy húsz-harminc gyerek fogja körül a kocsit. Ülünk a tábori széken, eszünk, ők meg állnak mögöttünk csendben, s csak néznek. Szívszorító érzés. Mert nem adhatunk. Ötnek, tíznek talán, de akkor hol marad a többi. Ritkán szólnak, legföljebb a nagyobbacskák próbálják csiszolni angoltudásukat.

Kezükben rongyos irka, tankönyv. Nem kérnek pénzt, se ételt, csak tollat. Mert még az sincs. Egy részük talán befejezi az általánost, a többség azonban időnek előtte kimarad. Dolgozni kell. És ha el is végzik, mi lesz belőlük? Ugyanolyan szegény paraszt, mint apja, nagyapja, ugyanazt a földet túrja, ugyanolyan kunyhóban lakik majd saját öt-hat gyerekével, legföljebb a szalmatetőt cseréli le bádogra. Fölfelé vezető út nincs. Nincs középosztály, vagy ha mégis, elenyésző kisebbséget alkot a 65 milliós népesség egyre duzzadó tengerében.

Ön, tisztelt olvasó, aki most e sorokat böngészi, ha majd ebédjét vagy vacsoráját fogyasztja, gondoljon arra csak egyetlenegyszer, hogy egyetlen étkezése árából tíz-tizenöt etiópiai gyermek egy egész napra jóllakhatna. Nekem sokszor eszembe jut, mást nem tehetek.

Németh Géza, mno.hu