{...} amelynek a végső fázisát Renaud Camus neves francia író több évtizedes tapasztalatai alapján „nagy lakosságcserének” (le grand remplacement) nevez.

Polemikus jellege ellenére a francia közbeszédben 2010 óta meghonosodott kifejezés lényegében arra utal, hogy a politikai-gazdasági vezető körök és a média által tűrt és/vagy támogatott harmadik világbeli bevándorlás következtében az európai őshonos népességet néhány nemzedék alatt felváltja egy főleg muszlim vallású arab-fekete népesség, egyfajta Eurábia keretében. Nos hát, személyes franciaországi élményeim alapján nálam már legalább egy évtizeddel korábban leesett a tantusz, mint Camus-nál, és időnként hangot is adtam ennek. Az alábbiakban önmagamtól idézek néhány olyan gondolatot, amelyek az idő múlásával – sajnos – egyre aktuálisabbá válnak.

„Mára az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben Afrika az európaiak kiűzésével gyakorlatilag csaknem teljesen visszanyerte eredeti feketeségét (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), addig Európa, az afrikaiak befogadásával, egyre kevésbé őrzi meg a »fehérségét«. Egyébként teljesen logikus, mondhatni, dialektikus módon az európaiak afrikai dekolonizációjára az afrikaiak európai kolonizációja a válasz. Mindez a túlzottan is engedékeny európai családegyesítési gyakorlat adta lehetőségekkel való szisztematikus visszaélésben és a nagycsaládosoknak nyújtott nagyvonalú szociális támogatások kihasználásában, lényegében a befogadó állam, illetve társadalom által biztosított »eltartott státus« élvezetében nyilvánul meg. A »női hasak általi gyarmatosítás«, ahogyan egyes megfigyelők nevezik a jelenséget, belülről segíti a harmadik világból érkező inváziós erők offenzíváját… A kollaboráns nómenklatúra az idegenek betelepítésében játszott dicstelen – és az őshonos népesség összetételének drasztikus megváltoztatási kísérlete miatt de jure a nemzetközi egyezményekbe ütköző és bűncselekménynek (etnocidium) minősülő – szerepvállalását a valóban tragikus európai népességcsökkenésre hivatkozva próbálja igazolni, amely állítólag csak ekképpen kompenzálható. Nemrég a »legkedveltebb« hazai napilapban apokaliptikus hangvételű értekezés jelent meg egy bizonyos Ian Davidson tollából. Európa: nem élhetünk bevándorlók nélkül (sic!) címmel a szerző (jellemző módon a globalisták egyik legfőbb szócsövének számító Financial Times munkatársa) arról elmélkedik, hogy a »fejlődő országokból kiinduló, hatalmas erejű és valószínűleg feltartóztathatatlan migrációs nyomással szemben« Európa úgysem tehet mást, mint hogy szélesre tárja kapuit a jövevények előtt.
(Európai virradat – az olasz választások tükrében, Magyar Fórum, 2001. június 26.)

„…minél inkább hízelegnek az Európa határain belül megtelepedett idegeneknek, annál inkább elkapatják őket, és annál több előjogot követelnek maguknak. Így készítik elő a holnap etnikai polgárháborúit. Libanon, Bosznia és Koszovó csak bagatell ahhoz képest, ami ránk vár.” (Fekete lesz az éjszaka, Magyar Demokrata, 2001. június 28.)

„Az iszlám integrizmus gőzhengere akár hidegen is hagyhatná az európaiakat, ha a kilencvenes évek eleje óta Európa nem került volna a mohamedán hódító stratégia homlokterébe Allah híveinek egyre fokozódó betelepülése, valamint a boszniai és koszovói háborúk következtében. Az előbbi de facto a fehér kontinens szívébe helyezte át az Európa és a történelmileg muzulmán területek közötti határvonalat, az utóbbiak pedig hihetetlen kiképző és expanziós bázisokat teremtettek és teremtenek az »igaz hit« fanatikusai számára. (…) (Európa) etnoszövetét számos ponton már »átlyukasztotta« a mozlimok demográfiai ereje. Az EU-beli tömeges jelenlétük önmagában is komoly bizonytalansági tényezőt jelent a (most még) 15-ök stabilitására és jövőjére nézve, különösen, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a mostanra legalább húszmilliósra duzzadt nyugat-európai muszlim populáció évente egymillió fővel gyarapodik, miközben az őshonosok száma folyamatosan csökken. Nem meglepő, hogy az iszlám tanok ellenállhatatlannak tűnő vonzereje és a muzulmán népességben csaknem általános munkanélküliség miatt egyre több talajt vesztett vagy éppen az eredeti identitására ráébredt fiatal csatlakozik a fundamentalizmus ötödik hadoszlopához. A jelenleg Európa nagy részét uraló baloldali, illetve liberális politikai establishment nem tud, de nem is akar fellépni az iszlám hódítás ellen, sőt szinte egymással rivalizál a vele szemben tanúsított engedékenységben és előzékenységben. A társadalmi egyenlőség káprázatát hajszoló utópista balosok egyfajta őskommunisztikus paradicsom evilági megvalósítóját látják ebben az archaikus keleti vallásban, míg a szabadpiac mindenhatóságát valló pragmatikus liberálisok – a rájuk jellemző végtelen naivitással – csupán potenciális fogyasztótömeget remélnek követőiben. Gyalázatos kollaboráns politikájukhoz a nyugati értelmiség mentálisan kasztrált hangadói nyújtanak hatékony háttértámogatást.” (Dzsihád Európa ellen, MD, 2001. augusztus 30. – szeptember 6.)

„A szellemiekben pusztító amerikanizáció mellett azonban egy sokkal súlyosabb, közvetlen fizikai veszélynek is ki van téve Európa, ez pedig a kontinens folyamatos meszticizálódása. Ha a dolgok így folytatódnak tovább, a XXI. században bekövetkezhet az, hogy indoeurópai vérvonalú nemzeteink kisebbségbe kerülnek a harmadik világból beözönlő színes bőrű népességgel szemben, ami katasztrofális következményekkel járhat Európa jövőjére nézve. Egy tartomány vagy akár egy birodalom elvesztését ugyanis el lehet viselni, egy idegen megszállást át lehet vészelni, a háborúk, járványok, éhínségek pusztításait ki lehet heverni, a lakosságcserés gyarmatosítás azonban megfordíthatatlan. Az európaiak számára tehát nemcsak a nemzeti identitások megőrzése a tét, hanem legalább annyira a közös genetikai örökség megóvása, vagy ahogy Guillaume Faye, az Új Jobboldal prominense fogalmazott: etnocivilizációs patriotizmus vagy planetáris hibridizáció – íme az alternatíva. Ebben, az európai civilizáció egészét fenyegető vészhelyzetben az európai nemzetek közötti archaikus antagonizmusok szítása megbocsáthatatlan történelmi bűn. Még ha egyes leszerepelt álpróféták nem is látnak tovább az orruknál (ahogy Alain de Benoist mondja: »visszapillantó tükörben nézik a jövőt«) és politikai túlélésük pecsenyéjét változatlanul a legprimitívebb sovinizmus és irredentizmus tüzén sütögetik is, a tény attól még tény marad. Szerintük persze bennünket nem érint a bevándorlás, az csupán a volt gyarmattartók problémája, egyék csak meg, amit főztek maguknak, mondják kárörvendve. És Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, amelyeket legalább olyan mértékben sújt, mint Franciaországot, Angliát vagy Hollandiát, ha nem jobban? Náluk meg magas az életszínvonal, így a replika. Erre csak annyit, hogy egy nyomorgó harmadik világbeli számára Magyarország is Édenkertnek számít. Majd ha hozzánk is beköltözik néhány százezernyi vagy milliónyi közülük – márpedig meglesz bennük a hajlandóság, efelől ne legyenek kétségeink, főleg az EU-tagságunk után –, akkor egyből elhalványulnak a románoktól 80 éve elszenvedett sérelmeink, ahogy a franciák és németek között is elenyészett minden történelmi neheztelés, alighogy megszállták őket az arabok, illetve a törökök. Attól tartok, hogy egy napon majd őszinte nosztalgiával fogjuk emlegetni azokat a »boldog békeidőket«, amikor még csak románok, szlovákok és szerbek éltek a szomszédságunkban, nem pedig pápuák, busmanok és hottentották a házunkban, családonként átlag egy tucat gyerekkel és az egész rokonsággal.” (Magyarországtól Európáig – új szintézis, MD, 2002. június 13.)

„»Egy napon emberek milliói fogják elhagyni a déli féltekét, hogy behatoljanak az északira, és bizonyosan nem barátként. Mert azért fognak oda behatolni, hogy meghódítsák azt, és meg is fogják hódítani, benépesítve fiaikkal. Asszonyaink hasa fogja elhozni nekünk a győzelmet«, jelentette ki Bumedien algériai elnök 1974-ben az ENSZ közgyűlésén. Alig három évtized múltán az idő igazolni látszik az arab nacionalista vezető vészjósló szavait. Manapság Európában lakosságcserés gyarmatosítás zajlik, amely legkésőbb az évszázad végére drasztikusan meg fogja változtatni a »fehér kontinens« etnokulturális arculatát. Mindehhez persze az uralkodó elitek nyíltan kollaboráns immigrációs politikája mellett az is hozzájárul, hogy az európai őslakosság a jelek szerint maga is hajlik a demográfiai öngyilkosságra. Mintha csak Oswald Spengler próféciáját akarná beteljesíteni a civilizációk óhatatlan és szükségszerű sorsáról: a bőség, az elgyengülés és a hanyatlás után az európai civilizáció és hordozó népessége immáron feltartóztathatatlanul sodródik a végső eltűnés fázisa felé. (…) Az európaiaknak minden okuk meglenne tehát arra, hogy – szó szerint is – sötéten és »sötétnek« lássák a saját jövőjüket: a jelenlegi tendenciák változatlansága esetén ugyanis kontinensünk (XXI. századvégi) lakosságának többségét jobbára már színes bőrű, muzulmán vallású »európaiak« fogják alkotni, míg a maradék őshonosok csak elöregedett, pária sorsú kisebbségként tengetik majd életüket őseik földjén. A legoptimistább (de távolról sem a legvalószínűbb) előrejelzések szerint az évszázad közepére még »csak« minden negyedik uniós lakos lesz mozlim, az évszázad végére azonban már minden második. Nagyban és némileg lassabban ugyanaz fog bekövetkezni, mint ami kicsiben és alig egy évszázad alatt Koszovóban történt, ahol a mozlim albánok gyakorlatilag »kiszülték« nemzeti bölcsőjükből az ortodox keresztény szerbeket. (…) »A születési arány bombája fenyegeti a Nyugatot, Izraeltől kezdve«, állítja a Corriere della Sera (2006. február 16.), amely szerint »ma Izrael a Nyugat elővédje a demográfiai fronton«. A vezető olasz napilap Sergio Della Pergola demográfus magyarázatát visszhangozza: »2000-ben Izraelben 5 168 ezer zsidó és 1 178 ezer arab élt, Ciszjordániában és Gázában 2 973 ezer arab. (…) 2050-ben 8 780 ezer zsidó lesz majdnem 15 millió arabbal szemben a Földközi-tengertől a Jordán folyóig terjedő területen. Az az ország, amely mindegyiket megnyerte, egy háborút már elvesztett.« Annak kapcsán, hogy az eredetileg tervezett 117 kilométer helyett immáron 832 kilométeren választja el egymástól fal a zsidókat és az arabokat, a lap szerint »kezdjük megérteni, amit az elővédünkön tesznek«. Evidens ugyanis, hogy a zsidók csak akkor válnak kiűzhetetlenekké Palesztinában, ha megvalósul a »földrajzi apartheid«, és ily módon megszabadulnak az araboktól, beleértve az izraeli állampolgárságúakat is. Márpedig a Ha’aretz által 2004 januárjában közzétett közvélemény-kutatás szerint az izraeli zsidók többsége hajlik erre a megoldásra, és történelmük ismeretében megjósolható, hogy a földjük iránti szenvedélyes kötődésük végül legyőzi majd az elkerülhetetlen etnikai tisztogatás miatti esetleges erkölcsi aggályaikat.” (A demográfia mint a XX. század csodafegyvere, MD, 2007. október 25.)

Végül slusszpoénnak egy friss hír: az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint az év első felében történelmi rekordként 137 ezer illegális bevándorló kelt át a Földközi-tengeren Európába, csaknem kétszer annyian, mint a tavalyi év hasonló időszakában. Az új honfoglalók fele-fele arányban Görög-, illetve Olaszországban szálltak partra. Egyharmaduk Szíriából érkezett, a többiek főleg Afganisztánból, Irakból, Szomáliából, Eritreából, Nigériából és Szudánból. Sokan közülük a bevándorlókkal szembeni nagyvonalúságukról ismert Német- vagy Svédországban szeretnének végleg letelepedni. A főbiztosság jelentése az embercsempészet aktivizálódásával és így a helyzet romlásával számol a nyárra. A „török áfium” tehát ismét Magyarország határait ostromolja. Most azonban nehezebb lesz orvosságot találni rá, mint Zrínyi korában. Ha egyáltalán még lehetséges.

Gazdag István - ]]>www.demokrata.hu]]>