2004. január 16-án egy Sébastien Nouchet nevű homoszexuális súlyos égési sérüléseket szenved Párizsban. Elmondása szerint három ismeretlen támadt rá a szexuális orientációja miatt. Több sem kellett hozzá, hogy a „demokratikus” hecckampányokra szakosodott propaganda-gépezet rögvest mozgásba lendüljön. A XX. századi Franciaországban élve megégetnek valakit, pusztán mert meleg, micsoda rettenet! – tódítják egymással versengve a médiumok, és hogy megfelelő hangulatot keltsenek, magától értetődően Himmlert emlegetik, és a pederaszták elleni híres beszédét.

Chirac köztársasági elnök levélben fejezi ki együttérzését és felháborodását a feltételezett áldozatnak. Néhány héttel később a különböző jogvédő szervezetek tömegtüntetést tartanak Párizsban, hogy energikus fellépésre sarkallják a hatóságokat a „homofóbia” minden megnyilvánulása ellen, azt követelve, hogy a homo-, leszbo- és transzfóbia (sic!) elleni harcot vegyék be az alkotmányba, és tegyék büntetendővé a homoszexuálisok, leszbikusok és transzszexuálisok elleni gyűlöletkeltést.

Dominique Perben igazságügy-miniszter az Elysée-palota lépcsőiről fejezi ki megrendülését az eset miatt, és haladéktalanul intézkedik. Előkészíttet és a parlament elé visz egy kiszámíthatatlan következményekkel járó törvényt, csak azért, mert „megrendült”. A gondolkodás helyét átveszi az érzelem, a józan ész megsemmisítő vereséget szenved a könnyfacsaró szentimentalizmussal szemben. A rendkívüli médianyomás és hangulatkeltés hatására a képviselők „csont nélkül” megszavazzák az inkvizíciós főhatóság felállítását. A törvényben külön cikkely rendelkezik a homofóbia elleni fellépésről. Alig két évvel később azután a francia közvélemény arról értesülhetett, hogy Sébastien Nouchet esetében szó sem volt agresszióról, égési sérüléseit ugyanis egy öngyilkossági kísérlet során szerezte. De már túl késő: a rossz megtörtént, a HALDE él és virul.

A létrejöttéhez vezető körülmények kísértetiesen emlékeztetnek azokra, amelyek az 1990. július 13-i hírhedt szájkosártörvény megszavazásához vezettek. Ez a törvény, amelyet egy – a szokásos „hasznos idióta” szerepben tündöklő – kommunista képviselő, Jean-Claude Gayssot nyújtott be, de a szocialista Laurent Fabius és az általa reprezentált cionista körök ihlettek, mind a mai napig érvényben van, és lényegében kettős – egy „antirasszista” és egy „antirevizionista” – csapást valósít meg Franciaországban.

Egyrészt ugyanis kimondja az „etnikumhoz, nemzethez, fajhoz (!) vagy valláshoz való tartozáson vagy nem tartozáson alapuló mindennemű diszkrimináció” tilalmát, másrészt pedig egy korábbi, több mint egy évszázados törvényt módosítva szankciókkal fenyegeti azokat, akik kétségbe vonják a nürnbergi bíróság által meghatározott emberiségellenes bűnök (jelesül a holokauszt) megtörténtét.

Az ötlet, hogy egy újabb törvényt hozzanak a történelem hivatalos változata védelmében, akkoriban egyáltalán nem számíthatott a francia honatyák egyöntetű támogatására, és a jobboldal számos prominense ellenezte azt. Ahhoz, hogy elfogadtassák, alaposan elő kellett készíteni a terepet. Így aztán nagyon is kapóra jött a carpentras-i zsidótemető feldúlása 1990. május 10-én. Az ilyesféle vandalizmus eléggé gyakori Franciaországban, különösen a keresztény temetőkben. Aminek csak egy banális bűnügynek kellett volna lennie, a politika jóvoltából államüggyé vált. Pierre Joxe belügyminiszter nyomban a helyszínen termett, és világgá kürtölte – ha nem is a tettes, de szerinte – a „bűnös” kilétét, és ezzel egyértelműen az akkoriban egyre erősödő Nemzeti Frontot vette célba.

Franciaországot kollektív hisztéria kerítette hatalmába. A mindenhol és mindennek apropóján rasszizmust vizionáló teljes politikai osztály részese lett a kibontakozó pszichodrámának: a zsidósággal való szolidaritásból megkondították a Notre-Dame székesegyház nagyharangját. Egymást érték a tüntetések. A legjelentősebbre május 14-én került sor Párizsban, élén Mitterrand-nal, az első köztársasági elnökkel, aki utcai tüntetésen vett részt. Az izraeli zászlókat lobogtató menetben feltűnt a karóba húzott Jean-Marie Le Pent ábrázoló rongybábu, amelyet a tüntetők később elégettek! Mindez Franciaországban történt, 1990-ben…

Akkoriban minden nap meghozta a maga „rasszista” támadását. Avignonban szkinhedek állítólag megkopasztanak egy néger lányt. Egy tanítónő azt meséli, hogy az utcán ismeretlenek összeverték, mert tanulóinak az antiszemitizmusról tartott előadást. Minderről ordít a manipuláció, a francia politikusok és újságírók azonban teljesen elvesztették a mértéket. Július 13-án a Nemzetgyűlés elfogadja a Gayssot-törvényt. Ha valaki ellenezte volna, az egyet jelentett volna az antiszemitizmus és a revizionizmus támogatásával, amelyek úgymond elkerülhetetlenül a carpentras-i zsidótemető megszentségtelenítéséhez vezettek. Ilyen körülmények között a leghalványabb szkepszis is az okvetetlenkedő politikai halálát, szakmai ellehetetlenülését és társadalmi számkivetését eredményezte volna.

Pedig a léggömb gyorsan kidurrant. Az avignoni néger lány sztorija pusztán kitaláció volt. Valójában maga vágta le a haját, csak éppen elrontotta. A tanítónőt a saját férje bántalmazta. Ami pedig a temetőrongálást illeti, a politikai igazságra részben 2007-ben derült fény Yves Bertrand, a rendőrség belső elhárításának (RG) volt főnöke által írt Je ne sais rien … mais je dirai (presque) tout (Nem tudok semmit, de majdnem mindent elmondok) című könyvből. Szerinte ugyanis a legfelsőbb szinten kiadott parancs alapján a nyomozást egyetlen irányban kellett folytatni: a Nemzeti Front irányában.

Gazdag István, demokrata.hu

(folytatjuk)