Ma 2022 október 06. Brúnó, Renáta napja van. Holnap Amália napja lesz.
c7f1366d19fe6ce4d5b3d04941d9c4ef.jpg

Szellem a fazékból - Már az újkrumpli sem a régi

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Nem kell különösebb lelemény, hogy felfedezzük, a francia "a la carte" kifejezésben ott rejtőzködik az "art" szócska.

Ám ez csak véletlen egybeesés. Már régóta létezett művészet is, gasztronómia is, de az étlapról való rendelést nem ismerték. Nem létezett ugyanis étterem. Az utazók közös vendégasztalnál étkeztek meghatározott áron, kijelölt időben, közös tálból. Aki késve érkezett, nem kapott semmit. Az első mai értelemben vett éttermet egy Rose de Chantoiseau nevű fogadós nyitotta Párizsban 1766-ben. Ő szerkesztette az első étlapot is, amelyről "a la carte" lehetett rendelni. De akkor már holland, flamand, francia és itáliai csendéleteken, életképeken ott pompázott a vásznakon a világ teljes konyhaművészete.

Most Egerben a Kepes Intézetben nyílt a la cARTe - gasztronómia a magyar képzőművészetben címmel kiállítás, melyet Lévai Anikó, a Magyar Konyha szerkesztőbizottságának elnöke nyitott meg. A rendezők arra voltak kíváncsiak, miként jelenik meg a főzés, az étkezés, a piac, az alapanyag az elmúlt évszázad magyar festőinek képein. A koncepció az volt, hogy a ma már klasszikusnak számító művészek képeit ellentétbe állítják egy-egy fiatal, kortárs művész alkotásával.

A meghökkentő párosítások okoztak is néhány meglepetést. Esterházy Marcell v.n.p. v. 2.0 című filmjében a nagyapa éppoly rezignációval eszegeti a rántott húst, mint ahogy Aba-Novák Vilmos festményének férfialakja a levesét kanalazza. Esterházy művében a szereplők kétszeres sebességgel beszélnek és mozognak, így a nagyapa még inkább kívül reked téren és időn, a nemzedékek már nem kommunikálnak egymással. Aba-Novák ebédelője ugyanúgy egyedül van, mint a nagyapa. Nem élvezetből - szükségből esznek.

Reménytelenséget sugall Bukta Imre és Szabó Klára Petra képe is. Az elsőn egy szemüveges paraszt néni ül ölbe ejtett kézzel a sparhelt előtt (mögötte virágtapétás konyhafal), a másodikon pongyolás fiatal nő, előtte bögre, kezében cigaretta. "Köztünk semmi más nincs, csak a valóság" - mondja a kép címe. Egyik képen sincs étel. Nem étel-, hanem életábrázolás ez. Kulináris látlelet. Mintha valami eltűnt volna az életünkből. Először "odaveszett az ételeinkhez való bensőséges kötődés", ahogy Kolozsváry Marianna, a kiállítás egyik szervezője mondja, majd odalettek maguk az ételek is. Fényes Adolf mákos kalácsa még régi ízeket, gyermekkori emlékeket robbant eszünkbe, a Borsos János-Lőrinc Lilla alkotópáros mindennapi kenyere már nejlonzacskós plázakenyér, "ehetetlen záklyás vakarcs".

"Már az újkrumpli sem a régi" - sommázhatnánk pestiesen. Ezt példázza a nagybányai Nagy Balogh János és kilencven évvel későbbi tanítványa, Szabó Ádám festménye is. Mindkét képen almacsendélet látható, két-két alma, ám míg az elsőbe talán beleharapnánk, a másodiktól hányinger fog el, hiszen ezek génmanipulált, plasztikázott almák, a romlást rejtik magukban.

És ez a legmeghökkentőbb a kiállításban. Hogy az ábrázolt ételeket - néhány kivételtől eltekintve - semmi kedvünk megenni. Mintha a kiállítás a magyar gasztronómia helyzetéről szóló szociális látlelet lenne. A szegényes alföldi paraszti konyha, az érsekvadkerti krumpliszedők nyomorúságos ebédje, néhány narancsos, zöldséges csendélet, fonnyadt halak, ráncos pityókák. Nem is szólva Göbölyös Luca műkörmös pogácsájáról, melynek receptjében figyelmeztetnek, hogy sütés előtt a körömről mossuk le a lakkot. Ennyi volna a magyar gasztronómia elmúlt száz éve? Pontosabban ennyit vett észre belőle a művésztársadalom? De hiszen az írók (Krúdy, Jókai, Mikszáth, Berda, Petrik, Fehér Béla) zamatosnál zamatosabb tárcákban és novellákban örökítették meg étvágyukat. A festők ne szerették volna a hasukat? Vagy csak ettek, és nem beszéltek? Akarom mondani, nem festettek?

Nyilván ez a helyzet, hiszen a katalógus szerint a rendezők vidéki múzeumok ritkaságait, raktárban lévő darabokat, rejtőzködő remekműveket, magángyűjtemények féltett kincseit is felkutatták. És ebben nincs is jogunk kételkedni. Ám akkor hol maradnak az omlós, szaftos cubákok? A derék potykák rácosan vagy paprikásan? A fürjek, fácánok, szalonkák? Munkácsy nem rajzolta le kedvenc fogását, a kocsonyás tojást? Se Feszty Árpád a legendás bifszteket? De hiányoznak a szentendrei Művészkonyha festőinek munkái is. Szántó Piroska Vidám levese, Fehér László Tortája, Gyémánt László Csendélete, ef. Zámbó Rezgő világegyetem-kocsonyája, Asszonyi Tamás Tétovázó velős csontja. És a száz festő kétszáz munkája között helyet kaphatott volna a fiatal Orr Máté néhány gasztromeséje is.

A kiállítás így is kuriózum, hiszen hasonlót Magyarországon emberemlékezet óta nem rendeztek. Annak pedig, hogy a magyar festők ennyire szegényesnek látják a magyar gasztronómiát, csak egyetlen oka lehet: ők is ebben a világban éltek. Festeni pedig nem festhetnek mást, csak mi lényegük. Goya rózsaszín lazacot, Gauguin omlós sódarokat, Dalí lángvörös homárokat, Renoir pompás vidéki ebédeket festett. A magyar festők többsége krumplit. Nem kell mindig kaviár - mondhatnánk rezignáltan. No de soha?

A la cARTe - gasztronómia a magyar képzőművészetben
Kepes Intézet, Eger, Széchenyi út 16.
2012. december 15-ig

Vinkó József - hetivalasz.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozi világ (440) Jobbegyenes (2434) Gazdaság (667) Rejtőzködő magyarország (168) Vetítő (30) Egészség (50) Irodalmi kávéház (514) Mondom a magamét (6353) Szépségápolás (15) Kultúra (6) Nagyvilág (1464) Tereb (142) Titkok és talányok (12) Tv fotel (65) Történelem (15) Sport (729) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Politika (1581) Belföld (8) Emberi kapcsolatok (36) Mozaik (83) Életmód (1) Heti lámpás (260) Flag gondolja (33) Autómánia (61)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>