Ahogy A kőszívű ember fiai című regényében írta: "- Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? - kérdi a hazaérkező kapitány. - Hát, görögolvasó - felel Pál úr karakán flegmával. - Az jó lehet, s mi főtt bele? - Angyalbakancs". A különös receptet maga az író magyarázza meg: a jó bableveshez akkora nagy szemű paszuly kell, mint "a görög szerzetesek rózsafüzérje", a füstölt disznóláb meg formára olyan, mint "az angyalok lábbelije".

Ilyen leves készült a Jókai-villában 1868 őszén is. "Ismeretesek ezek a szüretek, öreg újságírók csacsogásai nyomán - írja Mikszáth Kálmán. - A bográcsban főtt pompás birkapörköltek..., a nyárson sült csirkék, melyek lassú tűzön lassan pirulnak, sülnek, s ezalatt maga a gazda folytonosan szalonnadarabokat forgat fölöttük... Míg ezek künn a szabad tűzön sülnek, ott bent a konyhában bableves fő disznó körmivel, egy fazékban töltött káposzta rotyog, pöfög, orrjával, dagadóval, a kemencében pedig a finom túrós, kapros lepény sül, Jókai kedvenc ételeinek, melyek mind halálosak, a legkedvesebbike." Kíváncsi lennék, főznek-e ilyen bablevest Balatonfüreden, a Koloska-völgyben, ahol a Jókai-napok keretében idén hatodszor rendezik meg a bablevesfőző versenyt. Mert az, hogy a tejfölös, ecetes, csülkös levesnek semmi köze Róza asszony remekéhez, napnál világosabb. Későbbi kreáció a káposztás, köménymagos, tökös változat is. De közelít-e az eredetihez az erdélyi szárazbableves? Vagy az, amelyikbe a Jókai-rajongók sült kolbászt raknak?

A választ nem szeretném elkapkodni. Mert ha igaz, hogy (ideológiai értelemben) az ország kettészakadt (s egy politikai hetilap számára ez nem tréfadolog), akkor kulináris szempontból a helyzet még súlyosabb. Bablevesügyben ugyanis három párt van. Csülökpárt, körömpárt, kolbászpárt. (Már ugye, ha nem vacakolunk azon a kérdésen, hogy a disznólábat hosszába vagy keresztbe vágjuk-e. Mert szakadár körömpártiak szerint ez utóbbi esetben nem bableves a végeredmény, hanem hígított körömpörkölt.) Szóval: mi főjön a levesben? Ez élet-halál kérdése.

Babcuspájzügyben a nemzeti széthúzás fő okozója persze maga Jókai. Amikor a XIX. század vége felé Ignotus (aki Emma asszony álnéven szakácskönyvet szerkesztett) receptet kért az írófejedelemtől, a neves ínyenc a következő kifogással élt: "Megpróbáltam konyhareceptet írni, de semmi jóízű dolog nem sült ki belőle. Asszonyaink jobban értenek ehhez." A papucsférj hangja ez (mondaná a lánglelkű Petőfi), de hát Laborfalvi kemény asszony, s az öregedő regényíró már akkor tudta, hogy "A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart."

Nem is közölt egyetlen árva receptet se. Soha. Csak telehintette műveit talányos ételnevekkel. Nála a darás tészta: "tűzkő, homokkal", a halászlé: "halászos leves", a flambírozott, fűszeres puncs: "krampampuli", a patkó alakú sütemény: "katakönyöke", a savóban főtt puliszka: "bálmos". De szerepel a regényekben "kaszás lé", "mustos pecsenye", "pehelykönnyű pánkó" (fánk), "tojásos gólyahepp" is. Főzelékféle volt a "macskanadrág", a "vastagétel", a "harmatkása". Az ehetetlen kenyér "záklyás vakarcs", az összeragadt galuska "nyögvenyelő". Ám legjobban a "borsóhurka" bőszítette fel. (Német szokás volt disznóbélbe tölteni a passzírozott borsót.) A nagy mesemondó szerint ez a recept a sertés "méltóságának lealacsonyítása".

Az említett étkek többsége mára persze feledésbe merült; nemhogy megfőzni nem tudná senki, de olykor megfejtésük is rejtély. Pedig mindegyik hamisítatlan népi étel! Mert bár Jókai kis étkű volt, igazi ínyenc maradt haláláig. Nem véletlenül szokta mondogatni: "A jó evés a legjobb mulatság."

Vinkó József, hetivalasz.hu