Beleszülettem valamibe, amit természetesnek vettem. A családban és a rokonság között sok volt a földbirtokos, szép kúriákkal, kastélyokkal, hatalmas, ápolt parkok közepén. Gyerekként jártam és éltem ezekben, és nem tudtam, hogy e paradicsomi élet egy múlt időben megrekedt, egy lejárt kort konzerváló ország történelmi deficitje, amit előbb-utóbb rendezni kell. 1945 után megfizettünk érte. De azért, Cyranóval szólva: „Mondhatta volna szebben, kis lovag!” – amennyiben a bolsevizmusra egy ilyen lovagi hasonlat egyáltalán alkalmazható.

Mindezt tudva, és eltávolodván több mint fél évszázadnyira az elsüllyedéstől, ma már elmondható, a különböző nosztalgiák divatjának évadán, hogy az igazságtalan társadalmi berendezkedés mellett volt szépsége is annak a világnak. Volt stílusa, eleganciája, életszeretete, jókedve, patrióta kötelességtudása, etikája. Csak éppen nem akarta észrevenni, hogy lejárt az idő, a történelmi váltás elkerülhetetlen. Illetve egyik nagybátyám, akiért rajongtam – felvidéki földbirtokos, remek gazdálkodó, és filozófiára érzékeny ember –, kamasz koromban egyszer azt kérdezte, ismerem-e ezt a dallamot, és eldúdolta a Marseillaise-t, a francia forradalom indulóját. Majd a messzeségbe révedt, és azt mondta: „Ez elkerülhetetlen nálunk is.” Körülbelül ez volt a búcsúja. A szovjet bevonuláskor elhurcolták, soha többé nem láttuk.

 Atyai nagybátyám és felesége birtokolta a gyönyörű zsennyei röneszansz kastélyt. Ma festők, művészek alkotnak, pihennek ott, jól teszik. De nekem a gyerekkor nyári édenkertje anyai nagyapám felvidéki birtoka volt, az oszlopos klasszicista kastéllyal, és a vendégházzal, a hatalmas park kerékropogtató, kavicsos útjaival, melyek a széles lépcsősor előtti rondóban futottak össze. A kavicsropogás a vendégek érkeztét jelentette, ahogy a sárosi birtokosok a háborús benzinhiány közeledtével ismét elővették a régi hintókat és bricskákat, mert ló és zab volt bőven.

Átkocsiztak uzsonnára, a teniszpályán egy-két vidám partit beiktatva, néha krikettezve, a patakvízzel teli úszómedencében fel-felfrissülve, savanykás, felvidéki ribizlibort kvaterkázva egy jó szivar kíséretében, bolondos közbeszólásokkal bridzsezve, és mintha megállt volna az idő. Majd a rokolyás szobalányok előhozták a jégveremből (egész télen hordták szekerekkel a befagyott tóról a jégtömböket) nagy tálakon az elmondhatatlanul illatozó erdei szamócát. Nem folytatom. Atlantisz.

A terrorisztikus, majd a bársonyosított kommunizmus évtizedei és a szovjet birodalom összeomlása után mára elkövetkezett a nosztalgia kora. Nem a populizmus retusált Horthy-Magyarországának cinikus idealizálására gondolok. Hanem ebben az értékzavaros, stílus és elegancia nélküli világban egy nemesebb életforma utáni vágyra. Legalább ami a hiteles díszleteket illeti. Ez a kastélyszállók pillanata.

A nálunk boldogabb sorsú nyugat-európai országokban ez a váltás úgy fest, hogy maradtak tulajdonosok a régi urak, de egy lakrészbe visszahúzódva kastélyszállóként működtetik e régi feudumot (feudalizmus nélkül). Nekünk gyönyörű kastélyaink vannak, omladozva, szétcincálva. Ezeket hozzák rendbe (akár profitábilis nemzeti missziónak is nevezhetnénk) új befektetők. És be lehet fizetni egy régmúlt időket hitelesen idéző épületbe, környezetbe, életformába. Aztán hazamenni a polgári élet hétköznapjaiba.

Legutóbb gyönyörű kastélyszálló nyílt Balatonlellétől kilenc kilométernyire a somogyi dombok között, a 800 éves Visz határában. A Chateau Visz mindent tud, amit fentebb ecseteltem. Van kavicsos rondója, épület-entrée-ja, pompás teremegyüttese, stílusos antik bútorzata. Nagy terasz nyúlik a lírai tó fölé. Van erdő, vadászterület, lovaglás, hamarosan golfpálya is. Az emeleten 12 exkluzív lakosztály (tehát semmi tömegelés), az alagsorban uszoda és wellness (ez korunk többlete). És a nagy szenzáció egy európai hírű, Michelin-csillagos konyhaművész.

A megnyitón legalább 100 meghívott vendég jelent meg, közéleti, kulturális, gazdasági személyiségek. A kastély finom eleganciája majd akkor érvényesül igazán, ha csupán a 12 suite lakói élvezik a feudális élet legszebb oldalait. 

Görgey Gábor, fn.hu