Akkor persze inkább foglalkoztatott a Juli szamár, Ti, nagyok nem értettétek azt a páni rettegést, merthogy valami okból nemcsak a gyermek, hanem a kutya is hiányzott náluk, és ez a jószág átvette a házőrzői tisztet, és számtalanszor megkergetett, egy ízben bele a derékig érő csalánba… A másik szomszédban a puli, az sima ügy volt, mikor látták, hogy félek tőle, mert őrjöngött, ahányszor meglátott, kezembe nyomták a tányérját, és e-lélöktek, majd’ bepisiltem, de a kutya elfogadta kezemből az aznapit, és attól kezdve komák voltunk. Csakhogy egy szamárral ezt nem lehet megtenni, soha nem békült meg, csakis a háziak jelenlétében tűrt el minket. De mindez magánügy, rossz nosztalgiával köteteket lehet megtölteni, nem vezet semmire. Ami igazán érdekes, az, hogy ebben a faluban, ahol a legö-regebbek sem jártak már viseletben, mert az ántivilágban előrehaladott állapotban volt a polgárosodás, Okolicsányiék maszek Széchenyi-tervet csináltak, közfürdő, mozi, miegymás, a szerves életnek egy formája megmaradt. A szomorú hatvanas években (nekünk persze nem volt szomorú), a Zalára jártunk fürödni, arra a Zalára, amely Sziber Józsikát elvitte, és tavaszi áradáskor nem volt vicces egy kicsit sem, szóval ott a malom mellett volt a fürdőzésre alkalmas hely, kicsiknek a holtág, nagyoknak az élő folyó. A holtág igazából egy kerek pocsolya volt, iszapos, és tele naphallal, amik igen szépek, mert a szivárvány minden színét viselik, de roppant szúrósak. Mikor ezt eluntuk, mentünk a folyóba, már ha megengedték a nagyok A na-gyok egyébként nemigen lehettek tizenhatévesnél idősebbek, inkább kevesebb, szóval a nővérem korosztálya. Ha észrevették, hogy az élővíz felé sündörgünk, de kiszámíthatatlan gyakorisággal bármikor is, elkaptak, és tekintet nélkül sivalkodásunkra, kezünknél-lábunknál megfogva jól meglóbáltak, és háromra hajítottak be a folyóba. Mondanom sem kell, hiába hivatkozott az áldozat vízi analfabétizmusára, mármint hogy nem tud úszni, hát persze, te kis mafla, majd megtanulsz, itt az alkalom! Így aztán megtanultam biztonságosan fennmaradni, de az igaz, hogy a szabályos úszásnemekkel máig hadilábon állok. Mai szemmel az a különös, hogy hétszámra nem láttunk e kies helyen felnőttet, bennünket sem kísért soha senki oda, mégis ez az örvényekkel pettyegetett, helyenként három-öt méter mély vadvíz megelégedett úgy ötvenévenként egy lélekkel, kit is teremtőjéhez visszaküldött. Nem saját humanizmusa végett, hanem mert egy hagyományos falusi gyerekközösség így működik: állandó éberség-gel vannak egymás iránt. Magam nem, de nővérem tanúja volt szabályos életmentésnek is, persze nem verték nagydobra, a fürdés nem alanyi jogunk, ha a felnőttek megtudták volna, befellegzik, legalábbis az évben, a vakációzásnak ott a malom alatt. És tessék, az ellenpélda, hogy jó harminc év múltán, szóval mostanában, néhányszor lementünk a gyerekekkel Gárdonyba, hisz minden gyerek szereti a vizet, és összesen talán háromszor öt órát töltöttünk a félméteres pocsolya szélén, több ezer hozzánk hasonló hering társaságában, szóval borzalmas hely egy magamfajtának, de ez alatt a tizenöt óra alatt már történt ott egy vízbefulladás. Mit lehet erre mondani? Kérdezné feleségem, hát ezt: a szerves, tehát magas kultúrával bíró kis-közösség összes tagja figyel egymásra, és természetesen az egy- két vendégére, mert minden-ki ismer mindenkit, akkor is, ha esetleg nem tudja a nevét, s ez a figyelem tartja kordában a vizek mohóságát. Ugyanakkor, vagyis később, a szórakoztatóipari vállalkozás, a modern „strandfürdő” úszómestert alkalmaz, azért, hogy figyeljen sok ezer vendégére, akiknek persze fogalmuk sincs arról, hol vannak, és ki rúgja a vizet tőlük kartávolságnyira. Csoda lenne, ha soha senki nem fulladna bele az effajta szórakoztatóiparba. Kéremszépen, ez a globalizáció. Amikor még nem volt, épeszű embernek eszébe sem jutott volna. Most, hogy van, hol vannak az épeszűek?

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja