- 1
Kedves olvasóink! Tavaly ősszel, egy távol-keleti kikötőváros kórházában elhunyt egy ismeretlen férfi. Csak annyit tudtak róla megállapítani, ruházata alapján, hogy tengerész volt. Zsebeiben egyetlen gyűrött papírlapot találtak, melyet senki sem tudott elolvasni, mivel nyelvét sem értették, ezért másolatban feltették az internetre. Ott bukkantunk rá, és bízva abban, hogy miután nyilván magyar emberről van szó, valaki ráismer, itt is közreadjuk.
Jún. 13.
Hazafelé tartunk! Most már bizonyos. Ma beszéltem a kapitány úrral. Megerősítet-
te a szóbeszédet, és azt is értésemre adta, hogy egyelőre miért nem adhat egyértelmű
parancsot. Hosszú út áll előttünk, alaposan fel kell készülnünk, készleteinket feltölte-
nünk, és így pusztán anyagi okból egy csomó nemszeretem fuvart is el kell vállalnunk.
Sebaj, most már könnyebben viselem a sok büdös coladió-szállítmányt.
Jún. 16.
Ma beszélgettem az öreg vitorlamesterrel. Ő még otthon született. Szülei a földből
éltek, apja pásztor volt. Maga is folytatta volna, ha a kényszer nem viszi a hajóra.
Egészen ellágyult, mikor az otthoni viszonyokról kérdeztem. Hosszan mesélt az anya-
föld adta biztonságról. Az otthoni tisztek – úgy mondta, ispán, intéző, gróf – sokkal
emberségesebbek voltak az ittenieknél. Persze, egy hajón nem lehet ugyanúgy… Azu-
tán, hogy bejöttek a kutyafejűek, egy darabig még bújtatták tisztjeiket, de ahogy a zsi-
ványok sorra a hajóhídra kerültek főnöknek, nem maradt más, mint menni és remény-
kedni. Azt mondja, ő már nem fog életében hazakerülni, de én jegyezzem meg amit
mondott, és éljek aszerint. Majd otthon.
Jún. 17.
Valami lárma volt a fedélközben. Állítólag a harmadtiszt lázított, mondván, hogy
nincs is hazánk, tehát nincs is hová hazamenni, de ha lenne is, minek, hiszen itt a ten-
geren benne vagyunk a világ vérkeringésében. Marhaság, ki szeret vérsejt lenni, mi-
kor ember is lehetne, de néhányan felültek neki. Az egészben az a különös, hogy meg-
úszták. Normális hajón az ilyeneket minimum kiteszik a legközelebbi szárazföldre,
legyen az akármilyen elhagyatott zátony. Nekünk most – úgy mondják – minden mun-
káskézre szükségünk van. (A harmadtiszt keze olyan, mint egy manökené.)
Jún. 21.
Négy napja horgonyzunk a kikötő előtt, kirakodásra várva. A szárazföldön, a dokkok mögött hatvanemeletes felhőkarcolók, autópályák, reklámfények villognak. Az öbölben
egymásután előznek meg mindenféle tankhajók, korvettek, egyéb teknők. Így soha-
sem kerülünk sorra. A vitorlamester szerint otthon ez nem így volt. Mikor a juhokat
nyírták, sorban álltak a külföldi vevők. Gyárainkból a gépeket a legjobb áron vitték a
világ minden tájára. Még az otthon gyártott hajók is jobbak voltak, mint ez a mostani.
Ha holnap sem tudunk kirakodni, ránkrohad a szállítmány.
Jún. 22.
Ma végre kirakodtunk. A kapitány kiment, és megmondta, hogy hazafelé tartunk, és
milyen fontos ez nekünk. Ez hatott, nem sokat kellett magyarázkodnia: a haza minden tengerésznek ugyanazt jelenti. Egyébként a kapitányt mintha kicserélték volna, újabban
mindent el tud intézni. Nem mindig volt ez így.
Aug. 15.
Múlt kedden valami egészen különös hírt hallottunk. Mivel berakodásra várva volt egy
kis időnk, néhányan a kapitány úr engedélyével kimentünk kocsmázni. Ott elegyedtünk szóba (majd szóváltásba) egy bergengóc társasággal. A lényeg: otthon valami készül. A kutyafejűeket kiebrudalták, és egyesek egészen komolyan készülnek hajónk vissza-
fogadására. Ez valami rejtélyes okból nem tetszik a bergengócoknak, belénk kötöttek,
majd megbánták. Sebaj, ebcsont beforr, miénk is szépen gyógyul.
A különös írás itt megszakad. Kérjük olvasóinkat, aki bármit tud egy emigráns magyar hajó-ról, jelezze szerkesztőségünknek!
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
Előző cikkÚj történelem
Hozzászólások