- 1
Oktatásunk őrült eltévelyedése a hagyományos szóhasználat szerinti humán tárgyak vissza-szorítása a reáliák javára.Csodálkoznivaló nincs rajta, javítani’ annál inkább. Mi is az: humán tárgy? és mi az: reál?
Lexikális meghatározás helyett képzeljük magunk elé a keresztet: függőlegesének felső szára az égi, a teremtést meghaladó-megelőző világba mutat, ez felel meg a humán tudományoknak, melyek hivatása az ember szellemét művelni. Alsó szára ennek nyil-vánvaló ellentettje, a reáliákra, az anyagi világra utal, oda húz. E sommás értékelés után azt is ki kell jelenteni, hogy a nyilvánvaló értékkülönbség ellenére nincs fontossági különbség a két kategória között ebben a mi világunkban. Az a kereszt nem véletlenül az, ami: teljességének megvalósítása feladata korunk emberének. Mármint a kereszténynek.
Eme megvalósítás alapvetően személyes ügy. Hozzá azonban képességek szükségeltetnek, és máris az oktatásnál vagyunk. Kodály után szabadon: a zseni tíz százalék tehetség, kilenc-ven százalék szorgalom. Jól értsük meg: a zsenialitás a kegyelem, amit ingyen kap a pacák, a többi véres verejték. De kinek-minek a verejtéke? Az idézetből úgy tűnik, hogy az alany élet-művének kilencven százaléka már csakis saját felelőssége. Aki nyilvánvalóan tehetséges, és mégsem viszi semmire, az pusztuljon, megérdemli! De nem, Kodály (s Karácsony Sándor) idejében az oktatás ma dúló devianciái elképzelhetetlenek voltak. Mert tömegek ijesztő szel-lemi züllése megkerülhetetlenül irányítja a figyelmet a közoktatás állapotára. S az a kilencen százalék nem ingyen van.
A szorgalom az egyén születése után megszerezhető tulajdonság. S ilyet hol osztanak más-hol, mint az iskolában? Természetesen nem az egyetemen, oda bekerülni már eleve szorga-lommal lehet. Tételem: a szorgalom oly alapvető, elemi tulajdonság, melynek megszerzése is elemi feladat. Azaz: elemi iskolás feladat.
A tizenkilencedik század második felének elterjedt tankönyve hazánk elemi iskoláiban a Trattner és Károlyi által jegyzett Hármas kis tükör. Számunkra is rendkívül tanulságos, különösen, ha összevetjük a benne tárgyalt témák terjedelmét: túlnyomórészt magyar történelem, egykorú földrajz, s a végén, mintegy mellékletként, talán tíz oldal elemi számtan. Ezek az arányok nyilván egybeesnek a korabeli tanmenetben az egyes tárgyakra fordított idővel. Már hallom is a felháborodás kórusát, miközben következtetéseimet fogalmazom: ma mások a követelmények! Ma más a világ! Hát nem. Más követelmények vonatkoznak a pályájukra kilépő ifjakra, más a felnőttek világa. Ez tény. De kérdem: melyik anya képes más gyermeket szülni, mint déd, ükanyja? Semelyik, a gyermek ugyanonnan jön, lelkileg-testileg, mint bármikor máskor a régiségben, következésképpen fejlődésére is ugyanazok a szabályok érvényesek, legalább kamaszkoráig. Márpedig ükapáink, köztük a Bolyaiak, aztán a fasori „marslakók”: Teller, Neumann, Szilárd kivétel nélkül a reáltudományok kiválóságai, mind-mind a fenti nevelést kapták. Nem kutattam, de nagy összegbe mernék fogadni, hogy egyikük sem hallott egyenletekről tízéves kora előtt.
Lehet sorolni az ellenpéldákat, és logikai alapon látszólagosan cáfolni gondolatmenetemet, de csakis nevek sorolása útján. Csakhogy itt nem egyes kiválóságok kiválóságairól van szó, hanem az általános oktatásról. Abban pedig vitathatatlan a színvonal esése. S ez a túlzás nélkül katasztrófának nevezhető helyzet feltűnően egybeesik egy arányeltolódással, mégpedig a humán tárgyak: irodalom, történelem, nyelvek, azon belül is a klasszikus görög-latin nyelvek oktatásának részben háttérbe szorulásával, részben felszámolásával. A színvonal-esés nem feltétlenül a tárgyi tudás hiányában mutatkozik. Abban is, de a nevelés hiányában legalább annyira, s itt egy reménysugár, hogy már legalább szavakban visszaállt a nevelés becsülete. S mitől nevelődik az a gyermek, aki a hagyományos elemiben kétségtelenül megkapta a szükséges muníciót ahhoz, hogy később világraszóló fizikus legyen? Azaz, melyek a legfeltűnőbb különbségek az alsó tagozat és az elemi iskola között? Egyrészt férfitanító, aztán egy, a korának megfelelő, ráérős tempó, amelybe belefér jó sok bogarászás a tanító úr kertjében, de ne mondja senki, hogy ebből annak a korrupt kántornak haszna volt, hallottuk ezt az agyrémet eleget, ilyet csak az találhat ki, aki még nem látott nyolcéves gyereket apja szerszámaival idétlenkedni. Továbbá jelen témánk: hogy a gyerekek, a világ minden és mindenkori kisiskolásának megfelelő, érdeklődése szerinti tananyagot hallott, azaz a „humán”, helyesebben: szellemi dolgokat, a napnak legalább három órájában.
Hogy a férfiak visszatérjenek a katedrára, azt elrendelni nem lehet. Legfeljebb ösztönözni őket arra, és ez állami feladat. Hogy a tanmenet időt hagyjon a kicsiknek, mert ahogyan óbor az újból nem tud előbb lenni, mint ahogyan a naptár pereg, a gyerek sem lehet tudományok művelésére képes fiatalabban, mint ükapja, és hogy a tanrendbe visszaálljon a humán-reál tárgyak közötti helyes arány, ez kinek a feladata? Érdeklődtem gyakorló pedagógusoknál és hallottam hivatkozásokat tanmenetre meg alaptantervre meg mittudomén mire, de elfogadni nem tudom. Az a benyomásom, hogy a tantervek készítői szerepzavarban vannak, véletlenül, vagy miért, tanterv helyett üzleti terv sikeredett. Elosztva a feladatokat az évek száma szerint, mint a nagyoknál, és közben megfeledkeztek egy, helyesebben sok ezer apróságról! Akiknek majd, valamikor, teljesíteni kell sok kisebb, és egy nagy „üzleti tervet”, már ha képesek lesznek rá.
Az elemiben négy éven keresztül korának megfelelően „érlelt” gyerek felsőbb iskolába lépve csodákra lesz képes. Ha biztos kézzel vezeti ceruzáját, a klaviatúrával is jobban boldogul. Ha tudja a Vazul-fiakat név szerint, a gének között is jobban eligazodik. Hogy ezt most találtam ki? Hát kéretik bevezetni egy sokadik kísérleti tantervet: azt, amely bevált évszázadokon keresztül. Működni fog az a huszonegyedik században is, és ezt felelősséggel állíthatom, mert ismerek olyan idős embert, aki elemit végzett. És kiváló szellemi munkát végez, nagyszerű tanulmányokat ír egy szál ceruzával, mert még írógépet sem használ, mert ő képes a fejében összeállítani mondanivalóját jobban, mint az én korosztályom szövegszerkesztő programmal. Igen, be kell látni, hogy az eszköz fejlettsége fordított arányban áll a felhasználó ember képességeivel, legalábbis rendszerint. És mivel ez itt mégiscsak emberi társadalom, és nem a tárgyaké, több figyelmet kell fordítanunk az emberre.
Hogy aztán a szorgalmat annak a hagyományos nevelésnek melyik összetevője eredményezi, azt állapítsák meg arra hivatott szakemberek. Mi most csak képzeletben hasonlítsunk össze két gyereket: mindkettő négy évet járt eddig iskolába, az egyik elemibe, a másik általános alsó tagozatba. Az első kétségtelenül kevesebb tárgyi tudással bír, de kifogástalan a beszéde és a helyesírása, és tudja a szorzótáblát fejből. Otthon van a magyar történelemben, amennyire az elvárható. Egyenes a gerince, mert soha nem cipelt egy könyvnél többet. Ugyanakkor őrült kíváncsiság hajtja, hiszen eddig is együtt élt velünk, és látta a nagyok hallatlanul izgalmas világát, el is leste, amit lehetett, de még nem tanulhatta azt! A másikat sajnos nem kell elképzeni, láthatjuk eleget. Sokmindent tud, jóval többet, mint kis kollégája. Csakhát kissé bizonytalan, és nagyon nem szereti, ha feleltetik. Általában nem szereti az iskolát. Görbe a háta, és nagy valószínűséggel diszlexiás is. Többféle különórára is járt, de az ott tanultakból bizony nem sok maradt. Egyedül a számítógép érdekli, (de nem a számítástechnika), mert olyan jókat lehet lövöldözni…
Megkezdődik az új tanév. Mi történik a két gyerekkel? Az első megszerzett képességeivel s hozott tudásszomjával hetek alatt behozza látszólagos, mert tárgyi elmaradását. Ettől kezdve önbizalma, ha esetleg eddig nem volt, töretlen. Tudásszomja szorgalommá érik, és bármit egy olvasás után perfektül elsajátít. A másik számára minden ott folytatódik, ahol tavaly abbahagyta…
Ezek a gondolatok természetesen a nagy átlagra érvényesek. A mai, általam kritizált rendszerben is felnőttek kiváló elmék. De meggyőződésem, hogy a rendszer ellenében, és mintaszerű családi háttérrel. Mert a közoktatás nem minden.
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
Előző cikkPéldák
Hozzászólások