Majd egyszer csak az történt, hogy a fentebb említett megingatás idején született Esztike, barátom kislánya, diplomás történész lett. Esztike példás tanuló volt világéletében, így magam fura történeti kérdéseimmel az ő jelenlétében soha elő nem mertem hozakodni, nehogy megbotránkoztassam a kislányt. Hanem mostanában, hogy Eszter doktorátusára készül, csak kiszólt nem csekély tudományából. Valami olyat mondott, hogy a legismertebb történeti események is igen gyenge bizonyítékokra támaszkodnak. Ettől kezdve nőtt meg a szarvam. Van már igazi, hiteles tanúm, nem úgy, mint a tatárjárásnak! De miképpen adjam át, érzékeltessem a nyájas olvasóval, mire is gondolok? Hát persze, példázatot kell fogalmaznom. Ebben a példázatban bírósági jelenet tűnik elő. Tegyük fel, hogy professzor úr beperelt valakit, aki tagadja a tatárjárás tényét, és tegyük fel, hogy van bíró, aki ekkora marhasággal foglalkozik is. Hogy miért e közönséges jelző, majd kiderül.

 

   -Hogy mondtad, Józsi? Hogy Batu hadai sosem jártak Magyarországon? –így egy középszerű külsővel, ám élénken csillogó tekintettel bíró –bíró, amint azt kiosztottam rá.

   -Nos, Gézám, vagy jártak, vagy nem, de szerintem ezt az esetet bizonyítani kellene, mégpedig a pozitív állítást kellene bizonyítani.

   -De hiszen köztudott történelmi tényről beszélünk. Alig hinném, hogy bármi probléma akadhatna a bizonyítással.

   -No jó, ha úgy gondolod, tegyünk egy próbát. Felhívom Ferit, a történészt, és a következő szombat este találkozunk ugyanitt, a Friss takonyban, a hátsó kettes asztalnál

 

   Szombat este Feri, a történész és Géza, a jogász.

   -Én állok elébe, de kénytelen vagyok némi könnyítést kérni. – mondja a történész- Ugyanis az igazán fontos bizonyítékokat a levéltárak és múzeumok őrzik, azokat én, mint szakmabeli megnézhetem, de ide hozni nem tudom.

   -A tárgyaláson elfogadom becsületszavadat, ha te is elfogadod az ítéletemet! –szóla Géza, gyakorló bíró.

 

   Eltelt hat hét, mire összeállt a tárgyalás minden kelléke. A felek felkészültek, periratok összeálltak, a kocsmahivatal törzsközönsége feltűnő létszámban jelent meg, sőt idegen arcok is feltünedeztek. Géza szakmájának minden komolyságát bevetve nyitotta meg a „tárgyalást”. Ellenőrizte a jelen lévőket, felszólított mindenkit a helyes viselkedésre, majd megadta a szót Józsinak, a felperesnek.

   -Tisztelt bíróság! Kérem annak kimondását, hogy Magyarországon a középkori, Dzsingisz kán által alapított mongol birodalom hadserege sohasem járt, Muhinál vagy nem volt csata, vagy nem Batu kán serege volt a támadó fél, továbbá minden tanuló, aki valaha is hátrányt szenvedett azért, mert a „tatárjárás” címszó alatt tanított hadjáratból rosszul felelt, az oktatást irányító hatóságtól jelen idejű vagy visszamenőleges bocsánatkérést és három millió forintos nem vagyoni kártérítést kapjon.

   Következik Feri, a történész, mint alperes.

   -Ha nem bíróság előtt állnák, azt hinném, viccel velem valaki. Elgondolni is abszurd, hogy egy részletesen ismert, minden iskolában tanított, nyilvánvaló történelmi eseményt bizonyítani kelljen. De ha mégis, tisztelt bíróság, akkor kérem, tekintse meg a mellékelt hatalmas írásos anyagot!

   És Feri intésére az előzetesen felkért csapos egy ruháskosárnyi könyvet borított a bírói asztalra.

   -Na itt van, Géza, láthatod a szemeddel, negyvenkilenc tankönyv az utolsó hét év tankönyvkiadói termése, mindegyikben ott áll, hogy miképpen pusztították a tatárok Magyarországot 1241-42-ben.

   -Alperes, ne tegezze a bíróságot, mert különben felkérem a jelen lévő Gyuri babát, hogy bevált technikájával távolítsa el önt. Egyrészt. Másrészt vigye ki a könyvkupacot, mert a tárgyalt esemény után nyolcszáz évvel kelt irományok bizonyítékként értelmetlenek. Hozzon egyidejű oklevelet, vagy bármit egyebet, ha van!

   -Ööööööö… akkor tisztelt bíróság, kérem a tárgyalás elnapolását, mert szükségem lesz

alaposabb felkészülésre!

 

folytatjuk...