Négy faj fordul elő errefelé, nem valami sok egy esőerdő faunájához képest, de ennyi elég a Mű összefoglalására. A víz közelébe ritkán megy a vadgalamb: összeférhetetlen természete megbosszulja magát, a másik három erősebb. Mert mi is a ga-lamb? Az anyagi világban megrögzült lélek, úgy általában. Nem is volna szabad az Evangéliumból kilépnie, ott helyén van. Rengeteg a dolmányos varjú, ez a mezei világot idézi. Ki kell a varjúnak, csak egy kicsit is, fakulnia itt ebben a közegben! Aztán a kacsák: amikor a kacsapár, mert rendszerint ketten vannak, előbb a Dunát tolja felfelé, majd hirtelen szárnyra kap amúgy kacsásan, el kell mosolyodni. Sokkal többet nem tudunk róluk mondani. Értelmet e négyesnek a sirály ad. A vízen úszva úgy tűnik, nincsen merülése, csak evező lábai vannak bent. Szárnyainak fesztávja elképesztő, ember kartávját közelíti, pedig teste alig nagyobb a kacsáénál. És a röpte, azt látni kell, és mivel olvasóink vélhetően látják is, nem erőlködöm, költői véna kellene azt csak megközelítően leírni. Ő az Isten lelke.

   S mit jelent, hogy ennyi elég a Mű összefoglalására? Ez a négy madár képviseli a világ minden ma-darát, azok pedig minden lehetséges lélekállapotot. A galamb korunk embere szimbóluma, a fontos dolgokhoz, mint a Duna, ritkán jut el. Régen a szent Lélek jele a turul volt – de változnak az idők, eltűnt, elrejtezett az Ő természeti képe, a kerecsensólyom is. A varjú – a görög köznyelvben csak úgy mondják: „öreg”, és az is,- lehetne bonyolítani, de minek, szóval a varjú legyen a meglett ember kicsit megkeseredett, de mindenképpen sokat látott lelke. A kacsa ennek megfelelően a gyermeki báj madara: mozgása az éppen lábait próbálgató másféléves Marci lépteit idézi. És ismét a sirály, és ismét a szavak tehetetlensége.

   És mindez büdös, kutyapiszkos városunk kellős közepén. Apropó, tulajdonképpen mi is a kutya?

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja