Rombolni mindig könnyebb, mint építeni, sőt ez esetben még csak rombolni sem kellett, pusztán a fejlesztést blokkolni, s egy-két évtized múltán ami technika jó volt, katasztrófává, életünkbe beépített taposóaknává vált minden különösebb erőfeszítés nélkül. És említett bűzbomba nem is egyedi eset, könnyen lehetne hasonló példát más téren is találni. Különös óvatossággal kell eljárni ezen aknák kezelésében, mert nem mindig nyilvánvaló a veszély, és éberségre van szükség, annál inkább, mivel a szólásban is megnyugtatni igyekszünk magunkat azzal, hogy nevezett csotrogányt, mint utolsót említjük a lehetséges bosszúcselekmények között. Pedig dehogy is. A rontó szellem itt munkál közöttünk, beépülve a lelkekbe, mint felületesség, lustaság, tudatlanság, egyéb csúf hiányosság.
Amikor először olvastam sajtótermékben, miszerint valamely csecsen hadúr valamely disz-nóságot csinált, talán nem is ért tudatomig a szörnyű csikorgás. Bezzeg felháborodtam, mikor a kifejezés divatba jött, hiszen bár nem sok, amit előzőleg tudtam róla, de az biztos: csakis magyar környezetben értelmezhető, mitológiai eredetű és vitéz nagybányai Horthy Miklós hivatalos címei közé tartozott. Utóbb kezembe került a Révai Kis Lexikona, (Budapest 1936) onnan pontosítottam, idézem ottani helyesírással: „Hadúr, a magyarok ősi hadiistene. Az elnevezés először 1823-ban Aranyosrákosi Székely Sándor A Székelyek Erdélyben c. époszában szerepel. Vörösmarty átvette a Zalán futásá-ban. Közjogi értelemben az 1867: XII. tc. értelmében a királyt megillető legfőbb parancsnokság, melyet a király akár személyesen, akár általa kinevezett hadvezér által gyakorolhat.” Tehát a reformkorban bukkan fel, hamarosan közjogi kifejezéssé válik, Horthynak is öröksége, és valószínűleg nem mitológiai, bár itt illő óvatosan fogalmazni, hanem költői eredetű. Honnan veszi a mai újdondász hogy egy partizánvezér az hadúr, rejtély, remélhetjük csak, hogy nem tudja miről ír. Mert ha igen, akkor a helyzet az, hogy lejáratókampány folyik. Egy nagyon sunyi, és nem először tapasztalt kampány, melynek célja, hogy összemossa a szuverén magyar állam fejét néhány tucat ember felett rendelkező partizánvezérekkel. Hogy egy ilyen gondolat honnan eredhet, s miféle érdekeket szolgálhat, bárki számára világossá válik, ha átgondolja, kik is ezek a csecsen „hadurak”. Ezek az emberek ugyanis egyetlen lényeges dologban különböznek a mi ünnepelt szabadsághőseinktől: a vallásukban. Moszlimok, és ennyiben elvi fenyegetést jelentenek Európára nézve, viszont ugyanazon kegyetlen, százfejű hidra ellen vívják jogos és elkeseredett harcukat ott a messzi Kaukázusban, mint tette azt Pongrácz, Szombathelyi és Bem itthon: az orosz ellen. És még egy érdekes párhuzam, hogy akár vérrokonainkról is lehet szó, hiszen eltekintve kétes és kizárólag egyik nyelvészeti iskola által vallott finnugor származtatásunktól, őstörténetünk nyomai rendre a Kaukázus környékére mutatnak. Mi itt túlságos tapasztalattal rendelkezünk úgy az orosz propagandagépezet működéséről, mint a nyugati sajtó hiszékenységéről. Vagyis min-den valószínűség szerint népük szabadsághőseiről van szó, senkit ne tévesszen meg, hogy a Moszkvában fogalmazott hadijelentések ezen „hadurak” permanens kegyetlenkedéseiről szól-nak. Ők a sértett fél, és különben kisinasok ők a KGB tanult pribékjeihez képest. Tehát feltételezve, hogy a képtelen szóhasználat tudatos, a szándék nyilvánvaló, két fogalom, a magyar és a csecsen szuverenitás lejáratása egymás által. Másik esetben, ha ugyanis a halhatatlan és örökérvényű pongyolaság üli torát a józan értelem felett, tehát az újságíró nem tudja mi ez a szó: „hadúr”, nos az eredmény ugyanaz. Csak kérhetem: jól gondolják meg, mit miképp fogalmaznak a jövőben szerkesztő hölgyek és urak.
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
