Bizonyára sokan emlékeznek még erre, hiszen volt, aki napjában kétszer is fordult, hogy részese lehessen e sajátságos menetnek. Ha az akkori szocialista kormány idejében ébred, és behozatja ezeket a kelendő műszaki cikkeket az országba, itthon marad a pénz, de nem ezt tette. A határ mentén, a túloldalon pedig a fáskamrától kezdve a zöldségüzleten át minden sufniban csak Gorenje hűtőládát árultak. Ekkor Paul Lendvai nem akart tanácsokat osztogatni. Sőt, meg sem szólalt, hogy feltárja a magyar valóságot, és kritikával illetve az akkor vezetést, esetleg felnyissa az illetékesek szemét. Pedig akkor is járt rendszeresen Magyarországra, jó kapcsolatokat ápolt Európa több országában befolyásos politikusokkal, miniszterekkel, médiaszakemberekkel, s ha valaki, akkor ő pontosan tudta, hogy mi történik Magyarországgal.

A két héttel ezelőtti nagy port felvert, Magyarországgal szemben erős kritikát megfogalmazó említett filmmel több hírportál, napilap és vitaműsor foglalkozott. A Paul Lendvai és Andrea Morgenthaler által készített film vetítése után vitaműsorban beszélgettek tovább a témáról az osztrák közszolgálati televízióban. E beszélgetésre, amelyet Renata Schmidtkunz vezetett, rá lehet fogni, hogy egyoldalú volt, de mivel a szereplők a jobb- és a baloldalt egyenlő arányban képviselték, ezt próbáljuk meg félretenni. Prőhle Gergely helyettes államtitkár úgy vélekedett a vitában, hogy a film nem a valóságot tükrözi, féligazságokat tartalmaz, és nehezményezte, hogy csak Martonyi Jánost kérdezték meg a kormányból. Nos, ha egy filmben azt akarják bemutatni, mi az, ami kritizálható Magyarországon, el kell fogadnunk, hogy nem a hatalmat kérdezik meg. Hans Kaisert, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt politikusát, aki a Konrad Adenauer Alapítvány korábbi budapesti vezetője volt, azonban nem lehet azzal vádolni, hogy a kormány ellen beszélt volna, vagy hogy a jelenlegi ellenzékkel szimpatizálna, és az Esterházy hercegek hagyatékát kezelő alapítványok vezetője, Stephan Ottrubay sem vádolható azzal, hogy az ellenzék szószólója lenne. A filmben, illetve a vitában megszólaló többi személyiség azonban egyértelműen az ellenzékhez köthető.

És itt jön a képbe Paul Lendvai, akit lehet szeretni és nem szeretni, kritizálni, és lehet nem egyetérteni vele. A múltjában valóban vannak furcsaságok, amelyeket próbáltak már dokumentumokkal alátámasztani, ezeket ő megpróbálta rendre megcáfolni. Az 1957 óta Ausztriában élő Lendvai igen jó kapcsolatokat épített ki új hazájában és a világsajtóban is akár a szocialista, akár a néppártokkal. Kevesen mondhatják el azt, amit ő, hogy Václav Haveltől Bruno Kreiskyig sok neves politikusnak élvezte a bizalmát. Amikor utoljára Magyarországon megjelent az országot kritizáló könyve, mindenáron szerettem volna találkozni vele, hogy kihívjam egy nyilvános vitára. Tudtam, hogy hol fog dedikálni, így bementem a boltba, megvettem a könyvét, és megkértem az üzlet tulajdonosát, dedikáltassa nekem. Beletettem egy névjegyet, reménykedve, hogy nem utasít vissza, mégis kiáll velem egy vitára. A dedikáció másnapján visszakaptam a könyvet dedikálatlanul, névjegy nélkül, a válasz annyi volt, hogy Lendvai úr nem kíván velem kapcsolatot teremteni semmiféle nyilvános vita formájában.

A dokumentumfilm kapcsán ismét bizonyossá vált számomra, mekkora felelősség terheli a készítőket, a saját viselkedésükkel hogyan generálják az emberek közötti feszültséget. Itt most főleg arra a filmrészletre gondolok, amikor egy „nemzeti taxis” megállás nélkül „zsidózik”. Az ő felelőssége is óriási, hiszen a viselkedésével megvalósítja a kirekesztés, az antiszemitizmus fogalmát, de mégsem egyedül őt tettem ezért felelőssé. Hanem Lendvait is, aki nem volt hajlandó a vitára.

Többek között szerettem volna feltenni neki a kérdést: nem érzi-e annak a felelősségét, hogy amikor a jobboldalhoz tartozó televíziókat vagy lapokat nem „tiszteli meg” azzal, hogy elfogadja a meghívásukat, ezzel ő maga teremt kínos helyzetet?

Megbeszélhettük volna az örökösen visszatérő antiszemita-problémakört, hiszen a velem való vita kapcsán senki nem vethette volna a szememre, hogy ellenséges megközelítésből tárgyalom a kérdést. Reménykedem abban, hogy Lendvai úr ezek után elgondolkozik a saját felelősségén, és belátja, az eddig megszokott közegen kívül is vállalnia kell vitákat annak érdekében, hogy az igazi magyar valóság napvilágra kerüljön. Ő 1957 óta Ausztriában él, így könnyen figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarországon a sok évtizedes kommunista elnyomás következtében eltűnt a polgárság. A demokráciához vezető út emiatt sokkal rögösebb, ezért a végső cél elérése is sokkal nehezebb és lassúbb. Remélem, soraim meggyőzik Paul Lendvait az igazamról, és esetleg elgondolkozik annak a lehetőségén, hogy nem kizárólag a beolajozott gépezetben lehet vitába szállni. E viták mindig egyoldalúak lesznek, hiszen hiába volt az ORF2 műsorában is több szereplő, ha Lendvai végig saját magát próbálta meggyőzni a szülőhazájával szembeni egyfajta igazságról, amit végül Renata Schmidtkunz segítségével meg is oldott.

magyarhirlap.hu - Vámos György