"{...}A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyek emiatt államosítva lesznek, és mindez végeredményben a kommunizmus megszületéséhez vezet.”

Marx e sorokat 144 évvel ezelőtt vetette papírra, de napjaink globális örvényléseit figyelve gyanúsan „aktuáli­san” hangzanak. Valószínűleg ezekre az eszmefuttatásokra is építhette Nouriel Roubini közgazdász szupersztár azt a minapi megjegyzését, mely szerint Marx had it right – Marxnak igaza volt. Az ügy pikantériája, hogy ez a Murdoch-birodalom legtekintélyesebb orgánumában, a Wall Street Journalban jelent meg. Márpedig e lap szellemisége aligha kapcsolható Marx életművéhez. Mivel a dolog elég képtelenül hangzik, ráadásul mi itt, Európa keleti felén Marx igazságával kapcsolatban sok-sok gyanús dolgot tapasztaltunk, ezért érdemes átgondolni Roubini okfejtését és a fenti Marx-idézet mélyebb tartalmait.

A 2008-as válság pontos megjóslásával elképesztő karriert befutó amerikai közgazdász azt mondja: a kapitalizmus lényege a tőketulajdonosoknak az a permanens törekvése, hogy a munkaerő-tulajdonosok rovására növeljék az összes jövedelemből való részesedésüket. Ez önpusztító következményekkel jár, mert ez egy nulla végösszegű játszma, tehát a munkaerő-tulajdonosok az így csökkenő jövedelmükből csökkenő keresletet támasztanak, ergo a megtermelt áru jó része eladhatatlanná, a bennük lévő profit realizálhatatlanná válik. „Azt hittük, a piaci automatizmusok képesek mindezt megakadályozni, de tévedtünk – mondja Roubini. – Az ember esendő, ezért igyekszik minden lehetséges költségét másokra hárítani. Ez lehet maga a természet is, illetve egy másik ember vagy embercsoport.” A kapitalizmus lételméleti talapzata kétségtelenül valóban erre épül. Figyelemre méltó, hogy a modern közgazdaságtan atyjának számító Adam Smith életművét meglehetősen szelektíven kezeli a ma uralkodó neoliberális ideológia. Állandóan Smith láthatatlan kéz nevű metaforájára hivatkozik, vagyis azt állítja, hogy a piac abszolút önszabályozó, ezért az állam szabályozóként való megjelenése csak bajt okoz. Azt azonban szinte soha nem idézi, hogy Adam Smith ennél is nagyobb jelentőséget tulajdonított a fair playnek: a szabadpiaci kapitalizmus csak akkor működik, ha mindenki becsületes, vagyis nem törekszik arra, hogy az őt terhelő költségeket másokra hárítsa. Ám Roubini korunk kapitalizmusáról éppen azt állítja, hogy döntően pont erre az erkölcstelen áthárításra épül. Amikor a dinasztiaalapító Henry Ford megmutatta szakszervezeti vezetőinek az első autókat gyártó robotokat, kajánul odavetette nekik: „Na, ezeknek próbáljanak meg sztrájkot szervezni!” Ám a szakszervezetisek sem maradtak adósak a válasszal: „Maga meg ezeknek próbáljon meg autót eladni!”

Az egyes tőkésnek látnia kellene: ha a profit növelése érdekében kevesebb bért fizet, akkor ezzel az összkeresletet csökkenti, vagyis önmagát is megkárosítja, hiszen nem lesz, aki megvegye áruit. Ráadásul ezzel a munkaerő ön-újratermelési feltételeit is rontja, ami szintén a profitkilátásokat gyengíti: a kisebb munkajövedelem miatt nemcsak a jelen, hanem a jövő munkaerő-generációja is silányabb lesz, pedig az emberi lét fennmaradásának egyik döntő feltétele éppen az, hogy erkölcsileg közünk legyen ahhoz a jövőhöz is, amelyben mi már biztosan nem leszünk.

Ha a fenti összefüggések egy viszonylag kisméretű és zárt gazdasági térbe ágyazódnak, akkor rövid időn belül a dolgok kegyetlen logikája mindenképpen utat tör magának, és a munkavállalói jövedelmek alacsonyra szorított szintje olyan vészesen csökkenti a fogyasztást, hogy ennek mély válság, összeomlás lesz a vége, ami aztán újra felhajtja a béreket. Az elmúlt fél évszázad globális szuperkapitalizmusa azonban az egész világot összenyitotta, és egyetlen, számára teljesen szabadon átjárható planetáris piactérré tette. Ezért aztán látszólag nyugodtan csökkentheti munkavállalóinak bérét, legfeljebb a világ más részeiben keres magának fogyasztókat, hogy profitját realizálja. Ám ez is csak átmeneti megoldás: egy idő után a globális kereslethiány a felszínre tör, és több nagyságrenddel súlyosabb, mélyebb, mindenre kiterjedő szuperválságokat okoz. Ráadásul mindez valóban működésbe hozza azokat a mechanizmusokat, amelyre már Marx is utalt, vagyis: korlátlan hitelnyújtással próbálnak mesterséges keresletet teremteni.

De ha a munkaerő-tulajdonosok eleve nem rendelkeznek a kellő jövedelemfedezettel, akkor ettől csak még veszélyesebb helyzetbe kerülnek, mert így a növekvő kamatterheket is fedezniük kellene, ami logikai képtelenség. És aztán a slusszpoén: a törlesztési nehézségeikből adódó kockázati prémium terheit is vállalniuk kellene. Ezzel a kör bezárul. Marxnak azonban mégsem volt igaza, mert mindebből nem kommunizmus lesz, hanem még annál is pusztítóbb káosz.