Évekkel ezelőtt a doni katasztrófa helyszínén jártam. Álltunk, álldogáltunk szótlanul a hajdani csatamezőn, ott, ahol a Don folyása látványosan megtörik, és tűnődve nézegettük a végtelen síkságot. Alatta temetetlen magyar katonák tízezrei nyugszanak… Aztán amikor hazafelé tartottunk, beszélgetésbe elegyedtem a delegáció egyik tagjával, egy szűkszavú, de rokonszenves századossal, aki elmondta, ha a haza szólítaná, ő és tiszttársai bizony ma is elmennének a háborúba, és akár hősi halált is halnának az országért, a nemzetért, a hadsereg becsületéért.

A hadsereg becsülete… Ha valamit, ezt a mai ember nemigen érti. Bevallom, én sem értettem, amikor sorkatonaként szolgáltam – de ahogyan felnőtt fejjel egymásba kapcsolódnak a nemzet és az egyén titkos fogaskerekei, lassan minden megvilágosodik.

A magyar katona vitézségének ezer esztendeje sokáig gúny tárgya volt hazánkban. Gyanús, kardcsörtető valami, afféle feudális maradvány, ostoba, szűk agyakban fészkelő, „magyarkodó” baromság. A honvédelem ügyének persze nem használt, hogy évtizedeken át szovjet zsoldba szegődött, gyanús alakok pöffeszkedtek a tányérsapkák alatt. És mégis… A Magyar Néphadsereg romjain megszületett Magyar Honvédséget minden gyanús öröksége, gyermekbetegsége, fogyatékossága ellenére magáénak érzi, akinek magyar szív dobog a keblében. Hiszen ez a mi hadseregünk, és ha szükséges, ennek a hadseregnek a katonái védenek meg bennünket, a hátországot, a civileket, nőket, gyermekeket. Igen: még akkor is, ha ennek a lecsupaszított, elszegényített Magyar Honvédségnek a létszáma a harmincezret sem éri el manapság…

Liberális körökben régóta szajkózzák, hogy ugyan, miért is kellene megvédeni bárkit is, minket a kutya sem támad meg. Én viszont azt válaszolom erre, hogy háborúban, katasztrófák közepette, embert próbáló időkben ezek a mi liberálisaink kámforrá szoktak válni. Mi pedig maradunk. És akkor elérkezik a hadsereg, a polgárőrség, az árvízmentesítők ideje, és összekapaszkodik olyankor a magyar. Másfelől a délszláv háború tanulságai arra tanítanak, hogy a fegyveres konfliktus lehetősége mindaddig fennáll Európában is, amíg népek, nemzetek élnek egymás mellett. Vagyis az idők végezetéig készenléti helyzet van, ha tetszik, ha nem.

A Magyar Honvédség és általában véve a hadsereg léte, szerepe tökéletesen értelmezhetetlen, ha világmasszahívők vagyunk. Két olyan intézmény létezik, amelyet a liberalizmus különös előszeretettel rombolt az elmúlt kétszáz évben: az egyház és a hadsereg. Mindkettő a tekintélyre, a közösségi erőre, a hierarchiára, a fegyelemre épít, nincs hát keresnivalója a „modern” Európában. Aligha véletlen tehát, hogy miközben mindenfajta zavaros fejű sztárokat, celebeket, luxuslányokat szponzorálnak a tájékoztatásban, katonával a legritkábban találkozunk televízióban, rádióban, újságok hasábjain. Ugye, megfigyelték már? És vajon miért? Hát azért, mert bár a tartás, a keménység, a férfias megjelenés és magatartás a hétköznapokban továbbra is kelendő portéka volna, a közéletben kínos tehertételként merül fel. De mit tegyünk, ha az emberek fogékonyak a jóra: kövezzük meg őket talán, mert jobban tetszik nekik a délceg huszár, mint a harisnyakötős transzvesztita?

Van tehát remény. Amíg az értékek hanyag vagy szándékos eltüntetése, a nemzeti múlt feloldása és meghamisítása zajlik körülöttünk, a hadsereg, az egyenruha, a zászló tisztelete talán mégiscsak ott pislákol az emberek szívében.

Mostanában sokszor eszembe jut: hogy Isten kegyelméből magyarnak születtünk, egyúttal katonanemzet tagjai is vagyunk. Magyar, kun, jász, székely őseink ezer esztendőn át kemény, hajlíthatatlan harcosok voltak. Az örökség kötelez… És az örökség beleég az emberbe, érkezik a születéssel, ott lappang a testünk és lelkünk rejtett zugaiban. Akinek az ősei századokon át vitéz katonák voltak, maga is részese a körforgásnak. Kapálózhat a sorsa ellen, de képtelenség, hogy korcs, selejtes emberré váljon. Éppen ezért sajnálom azokat a fiatal gyerekeket, akik már nem vonulhattak be – így utólag, bizony, kellett és szükséges volt az a néha keserves egy-másfél év a hadseregben…

Megtalálni a hadsereg helyét és szerepét a magyar társadalomban, katonás erőt sugározni, kivívni a tiszteletet a Magyar Honvédség valamennyi tagjának, tovább építeni az ország védelmi képességeit, felemelt fejjel beszélni múltról és jövendőről – ebben áll a nagy titok. Én a katonákkal vagyok.