Ma 2021 szeptember 18. Diána napja van. Holnap Vilhelmina napja lesz.
79523f9ebb2a398951db6bfaa362be23.jpg

Uniók alkonya

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Hanyatt fekve süttetjük magunkat a keszthelyi szigetstrandon. A még délután is vakító napfényt százszorozva veri vissza a Balaton. Alkonyat felé, amikor a szigeten halkan szöszmötölni kezd a szél, a vízbe benyúló, békebeli stílust idéző kabinsor végén verődik össze a törzsközönség.

Kékes, finom pára üli meg az öblöt: a hatalmas napernyők és a pálmák egy délszaki strand hangulatát idézik. Néha szó esik a történelemről, amelynek természetes fejlődésére az ember nem sokat hederít, s végül minden másképp üt ki. Vlagyimir Bukovszki tanulmánya (Die leise Diktatur), amelyet a szikrázó napsütésben is megpróbáltam végiglapozgatni, erről szól.

A szerző 1942-ben született, a szovjet disszidensek ismert alakja. 
A brezsnyevi pangás idején a pártoligarchákat bírálta, most a pénzoligarchákat és az Európai Unió bürokratáit. A mai oroszok, akik föllengős történeti emléknek tekintik a lágereket, s kiegyeztek az új zsarnokokkal, nem szeretik a morálprédiká­ciót: a 2008-as elnöki választásokon induló Bukovszki úgy megbukott, mintha egy Forma–1-es futamra nevezett volna be.

Az Európai Unióról szóló írása azonban kiváló: kitéte­leit éppen ezért a globális gondolkodás éppoly kuszának tekinti, mint az egykori pártelit cenzorai a pártállamról írott sorait. A szerző ugyanis született eretnek, másképp gondolkodó. A jövő historikusaira bízza annak bizonyítását, hány európai vezető politikus pénztárcáját táplálja a szaú­diak olajdollárja, s miért „védelmezett osztály” Európában a bevándoroltak tömege. „A szó modern értelmében vett Európát Martell Károly teremtette meg, amikor a 8. században visszavetette az arab hódítókat” – írja, s tetteik nagyságát mérlegelve kiemeli kontinensünk védelmezői közül a mi Hunyadi Jánosunkat, a szerb Lázár fejedelmet és Sobieski János lengyel királyt, aki az oszmán hódítók elleni, több évszázados harc után végre döntő győzelmet aratott a török fölött 1683-ban, Bécs falainál. Csakhogy „az Európai Unió mindent megtesz annak lerombolásáért, amit ők megteremtettek” – jegyzi meg. A totális (és Európa-ellenes) állammá való átalakulás talán legfontosabb lépéseként az EU főhivatalnokainak sikerült „a nemzeti eliteket úgy korrumpál­niuk, hogy népeik szabadságát eladván azok maguk is részeseivé váljanak a világ legnagyobb svindlijének: a költségek ugyanis az ő vállukat terhelik”. Az új elitekről siralmas a véleménye: a „szuperállamot” olyan statiszták irányítják, akik a jogi szabályozás megszállottjai. Madison, Jefferson és Washington és egyáltalán, az Egyesült Államok alapító atyjai a nagy nyilvánosság előtt fejtették ki gondola­taikat, s megbízásukat az ezeket magukévá tevő polgároktól kapták, ám – írja – a mi atyánk, Jean Monnet esete egészen más. Monnet úgy kerülte a nyilvánosságot, mint az ördög a tömjénfüstöt, s bár az EU egyik megteremtőjeként tartják számon, a legtöbb európainak halvány fogalma sincs arról, ki is ő. Egyik méltatója szerint „a történelem legeredményesebb lobbizója”, Bukovszki szerint azonban csak egy ügyes hazudozó volt.

Brüsszel és a tagállamok közt – úgy tűnik – mintha valóban összekeveredne a fő hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom) hagyományos gyakorlása, pedig szétválasztásukat alapfeltételként még a 18. században megfogalmazták a francia felvilágosodás nagyjai. Az uniót irányító bizottság, azaz a „központi kormány” 2006-ban például úgy döntött, hogy törvénytervezeteit a nemzeti parlamenteknek csak kommentálásra küldi meg. (A „szuverén” kormányok ezekhez legfeljebb „lábjegyzeteket” fűznek.) S miközben a bizottság hatalmi ágakat von (vagy kavar) össze, az iszlám országokkal egyetértésben az egész kontinens számára olyan iskolai könyveket készíttet, amelyek a közhitnél „pozitívabb” képet rajzolnak a mohamedán világról. A vallási és etnikai kisebbségek védelme és a rasszizmus elleni harc valójában eszköz arra, hogy az iszlám és az EU iszlámbarát politikusai ellen fellépőket s általában a tömeges bevándorlás ellenzőit elhallgattassák. Az olasz államelnök, Giorgio Napoletano 2008-ban tett rövid és tömör kijelentése valóságos hadüzenet a másképp gondolkodóknak: „Azok, akik az EU ellen lépnek fel, terroristák.” Az ír EU-komisszár pedig – idézi Bukovszki Charlie Creevyt –, amikor az ír népszavazáskor bevallotta, hogy nem olvasta a lisszaboni szerződést, hanyag cinizmussal vetette oda: „Ki az, aki egy adótörvényt elolvas?” (Fidel Castro jut eszembe erről, aki a kommunista vezetők közül mosolyogva, egyedüliként vallotta be, hogy nem tudta magát Marx Tőkéjén végigrágni.) A nemzet iránti lojalitás ebben a jogrendben – kesereg tovább a szerző – aligha fog többet jelenteni, mint a helyi (nemzeti) futballcsapat iránt érzett nemes szenvedélyt.

Túl a kesergésen, Bukovszki meglepő szerkezeti hasonlóságot fedez fel Brüsszel és az egykori kommunista Moszkva között. A holland Derk-Jan Eppinket idézi, hogy az uniót, vagyis az „EUdSSR-t”, éppúgy, mint egykor az UdSSR-t (a Szovjetuniót) egy önmaga kinevezte elit és egy atomizált hivatalnoki középréteg igazgatja. Vezetői – mint a Központi Bizottság – egy utópikus államban hisznek. 
A Szovjetunióban a szocialista integrációt visszafordíthatatlan folyamatnak tekintették, most az unióban az integráció hasonló, a részeket „összehúzó” szerepet tölt be. A Szovjetunió egy mitikus proletárra hivatkozott, az Európai Unió pedig egy mitikus polgár nevében cselekszik. Hogy mi a végső célja, az – mint egyik alkotója, Altiero Spinelli mondta – csak a befejezés pillanatában, a szuperállam végleges kiépülése után fog kiderülni. Bukovszki végkövetkeztetése, hogy noha az EU-t az Európai Közösség gazdasági-politikai folytatásaként tálalták az európaiaknak, megalakulásától kezdve hazugságok szövevénye veszi körül. A cél mindenesetre fölöttébb homályos.

1992-ben egyedül Dánia mondott nemet a maastrichti Európa-szerződésre, amely ennek az új szuperállammak a bábája volt. A dánok külön jogaik, szociális vívmányaik és a nemzeti identitás elvesztésétől féltek. (Meg Németországtól.) Bukovszki pedig az unió, az „EUdSSR” alkonyában ugyanazt a képet festi le, ami a dánok szeme előtt lebeghetett, amikor majd húsz évvel ezelőtt tiltakoztak a belépés ellen. Tették ezt nem sokkal azután, hogy 1991-ben, Alma-Atában, Kazahsztán fővárosában kimondták, hogy a Szovjetunió nincs többé. Kár, hogy a mai, csak a nagy méreteket bámuló világban Dánia nem játszik jelentős szerepet.

Tamáska Péter, magyarhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Történelem (14) Vetítő (30) Politika (1578) Kultúra (6) Tv fotel (65) Emberi kapcsolatok (36) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Sport (729) Heti lámpás (255) Jobbegyenes (2113) Gazdaság (662) Mondom a magamét (5574) Tereb (138) Szépségápolás (15) Nagyvilág (1458) Mozi világ (440) Belföld (6) Autómánia (61) Flag gondolja (33) Titkok és talányok (12) Irodalmi kávéház (505) Rejtőzködő magyarország (168) Életmód (1) Egészség (50) Mozaik (83)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>