- 0
Az Alkotmánybíróságnak nincs humorérzéke, de az is lehet, hogy túlságosan kifinomult a bírák ízlése a nevettetőnek szánt műfajok terén, mindenesetre a taláros testület jeles képviselőit nem hatotta meg a bohócforradalomnak nevezett csődület szellemisége, a gúny eszközeivel megjelenített érdekérvényesítési kísérlet.
Az Alkotmánybíróság piros orr, festett arc és viccesnek szánt felhangok nélkül hirdetett ítéletet a korkedvezményes szolgálati nyugdíjak megszüntetésével kapcsolatos beadványok ügyében. Kimondta, hogy a 2011 novemberében elfogadott törvény az alkotmányos elveknek megfelelt, tehát jogszerű volt. (Öt alkotmánybíró különvéleményt fogalmazott meg, szerintük ez az alkotmányosság és jogszerűség nem igazán egyértelmű, de a többség másként döntött.)
A törvény tehát alkotmányos és jogos, az igazságos volta azonban a közvéleményt is megosztotta annak idején, nem csak az AB-t mostanság. A döntés elsősorban a rendőröket, katonákat és tűzoltókat érintette, mert előírta, hogy akik korkedvezménnyel mentek nyugdíjba, és 57 évesnél fiatalabbak, azok vagy reaktiválják magukat, vagy a járandóságukból jövedelemadót fizetnek. Ez ma teljesen ésszerűnek tetszik, két évvel ezelőtt nem volt az, igaz, nem is így hangzott.
A megbántott rendvédelmiek azt hangoztatták, hogy a kormány a szerzett jogaiktól akarja megfosztani őket, márpedig ők azon ígérettel kezdték annak idején a pályát, hogy 25 év szolgálati idő után beléphetnek a békés öregkorba, azaz nyugállományba vonulhatnak. Ez a többségük esetében a 43. életév betöltését jelentette, de például a katonai középiskolások már 39 évesen kérhették az öregségi nyugdíjat.
El akarják venni a szerzett jogokat, visszamenőleges döntéseket hoz a kormány – harsogott a tiltakozók kórusa, s bizonyos kívülállók is úgy érezték, hogy a kétharmad erőből megrövidítheti a rendvédelmiek veteránjait. Amikor Orbán Viktor elejtette azt a félmondatot, hogy „ne bohóckodjunk”, ugyanis nem a nyugdíjak megvonásáról volt szó, a tiltakozókban még magasabbra izzott az önérzet lángja, és bohócforradalmárokká minősítették magukat. A piros gömborrokkal a miniszterelnök érzéketlenségére és cinizmusára akartak utalni, hisz milyen vezető az, aki a nép fiainak kéréseit bohóckodásnak nevezi?
A lakosság jelentős része rokonszenvezett a bohócforradalom követeléseivel, annak ellenére is, hogy igazságérzetüket erősen sértette, hogy erejük teljében lévő, legszebb (többnyire) férfikorukat élő emberek nyugdíjba mennek, de a szerzett jog mégiscsak egyfajta társadalmilag elfogadott kiváltság. Kevésbé tetszett már, hogy az ország nehéz gazdasági állapotában egy inaktív réteg jelentős bevételekhez jut, mi több, harsányan lobbizik is érte, holott a valódi szolidaritás az lett volna, ha nem követelőznek, hanem megegyezésre törnek. S még kevésbé tetszettek a közvéleménynek a rendvédelmiek agresszív módszerei, hogy elfoglalták az Országház lépcsőit, ők, akiknek védelmezniük kellett volna az épületet. Őket kellett volna a tévészékházhoz küldeni 2006 őszén, jutott eszébe sokaknak, azt látva, hogy a fegyveres testületek tagjai szórakoznak a nemzet legfontosabb középületének bejáratát lezárva. Együtt éreztek az emberek a rendvédelmi dolgozókkal, némi fenntartásokkal. A kormány kommunikációja akkor is, mint oly sok más esetben, csődöt mondott. Ugyanis a nagy hangzavarban elsiklott egy alapvető információ, jelesen az, hogy szó nincs a nyugdíjak elvételéről, a járandóságok megvonásáról, csak éppen jövedelemadót kell fizetni belőle, magyarán: aki munka nélkül közpénzből részesül, az vegye ki a közteherviselésből is a részét.
A magyar rendek ragaszkodtak az adómentességükhöz mint szerzett jogukhoz. De ők legalább életüket és vérüket ajánlották fel helyette.
Ugró Miklós - mno.hu