- 0
A szocioliberalizmus magyarországi útja gyötrelem, a kijózanodás kőgörgetegének feszülő sziszifuszi erőlködés, az örök másnaposság szédelgő, önemésztő rettegése.
A rémálmok tengerén épp csak a felszínen maradni képes tudat küzdelme, amely, ha ereje éppen engedi, csak a Csillámfaszláma hangján képes megszólalni, akkor is csak annyit, hogy nyáh! Idehaza szocioliberálisnak lenni olyan, mint egy megcsömörlött időjárás-előrejelzőnek. Előrejelzésből pedig az utóbbi napokban sem volt hiány, legalábbis ami az új közoktatási törvényt, és annak lehetséges következményeit célozta…
Szent őrületükben azonban - képzavarral élve - elvész a gyerek. Nehezen emlékszik vissza ugyanis az átlagpolgár arra, amikor az ezo-mezők galamblelkű lakói gyomlálták a közoktatás mezejét, amikor Magyarország az Aliz csodaországa volt, vagy legalábbis a Bálinté. Akkor álmodták meg például a kakaóbiztos számítógépet. De szép is volt, kár hogy nem látta senki. És akkor lett érdekelt a Kuncze-klán a könyvkiadói bizniszben. Különben meg valahogy úgy volt Magyar Bálint és az SZDSZ a közoktatással, mint mikor a sivatagban bevezették a kommunizmust. Hogy először nem történt semmi. Aztán szépen lassan elkezdett fogyni a homok…
Az érem jobbfelének részletei sincsenek persze kidolgozva, köszönhetően ez annak, hogy a FIDESZ hullámzó vőlegényként viselkedik az ő Hoffmann Rózsikájával, és a kritikai hangokra elkóricál az olykor majdnem a halálba táncoltatott KDNP-s államtitkár asszony mögül, akinek már nehezen hihetőek az ígéretei, amiket különben még nyilván nem egyedül ötölt ki. A kétpárti bénázás mögött azonban felismerhető a szándék. A központosítás megmentette az iskolákat a további eladósodástól és a felelőtlen pénzügyi kényszer-döntések meghozatalától, valamint azoktól a szintén kényszerpályán mozgó, eladósodott önkormányzatoktól, akik megcsapolták az iskoláknak szánt forrásokat. A megemelt testnevelés-óraszám mind fizikai, mind szellemi értelemben jótékonyan hathat a tanulásra. Délután hol máshol lennének jobb helyen a tanulók, mint a viszonylagos biztonságot nyújtó iskolában, ha egyszer a szülők meghatározó többsége nem délben végez a melóhelyen és szalad haza felügyelni/képezni/korrepetálni/nyelvet tanítani/zenére oktatni/sportolni vinni a leszármazottját. Különösen, ha iskolarendőr vigyázza az oktatás biztonságát, aki fel van ruházva olyan hatáskörökkel is, amelyekkel a tanár nem. A helyzet tehát korántsem olyan vészes, viszont minden megint az iskolán múlik, hogyan él új lehetőségeivel, mit képes kihozni belőle. És itt jön a szocioliberalisták által legkevésbé fájlalt elem, a pedagógus-béremelés kérdése. Szerencsétlen csapatnak 2008 óta nem emeltek bért, és most is csak az időközben elinflált részt sikerült korrigálni az átlagosan 34%-os emeléssel… És mint tudjuk kis pénz –kis foci… Reméljük hát a legjobbakat, és várjuk a 2015-ös újabb béremelést, hátha még több elhivatott tanárt csábít vissza a pályára. És legfőképpen bízunk benne, hogy a pedagógusi pályára lépett egyetemi spanjaink végre fizetnek pár sört, ha összefutunk véletlenül, mert már lesz miből.
Szocioliberalistáinknak pedig ezúton kívánunk kiutat a rettegés labirintusából! A kijózanodás keserű perceiben talán felismerik majd, hogy a kulturálódás mindig magában hordozott némi kihívást, és a magyar oktatási rendszer és is csak ehhez igyekszik igazodni. Erre gondoljanak, amikor bilire erőltetik, kézmosásra kényszerítik a szabadnak született csemetéjüket, akinek étkezését a kés-villa-kanál használatának elsajátításához kötik. A kommunikációt nyelvi rendszerbe kényszerítik, és eközben végig alá-fölérendelt viszonyban korlátozzák a gyermek jogait. Bezony, a kultúra, az oktatás szelíd erőszak, akárhogy is tiltakozunk ellene, és akadnak gyermeki lázadások, amiket a liberális szülő éppúgy csírájában elfojt, mint a többi szülő. A gyereke érdekében. „Te is más vagy, te sem vagy más.”- idézhetnénk az SZDSZ sírversét. A néptánctól meg az erkölcstantól pedig nem kellene annyira tartani… Nem annyira nyáh!