Sok minden megváltozott három évtizeddel ezelőtti gyermekkorom óta, amikor a cigányok és négerek cím pusztán annyit jelentett, hogy cigányok és négerek, manapság viszont lassan pironkodik az ember, hogy nem romák és afroamerikaiak elnevezéssel csinálunk kedvet az íráshoz.

Hogyan jutottunk el odáig, hogy két vagy akárhány kósza kifejezés riadalmat kelt bennünk?

A roma szó látványos karrierje a hazai cigányság önszerveződésével kezdődött a rendszerváltozás tájékán. Meglepő, de cseppet sem mulatságos: nagyjából az ezredfordulóra bizonyos társaságokban már nyersnek tűnt a cigány szó, míg a szellemi pallérozottság jeleként a romát préselte ki magából a sok-sok nagyon okos liberális értelmiségi. Hasonló a helyzet a négerrel: semmilyen pejoratív jelentése nincs a magyar nyelvben, a niggernek igen, de az nem is intézményesült az emelkedettebb közbeszédben. Ma viszont ott tartunk, hogy már a fekete sem elég, afroamerikainak kell hívnunk a négereket, akiknek minden mellékárnyalat nélkül egyszerűen feketét jelent latin elnevezésük.

Ha valaki most legyint, és arra gondol, hogy ezek nem fontos ügyek, alaposan téved. A szavak elvétele és visszaperlése, a közösségi gondolkodás irányítása, a lelkek feletti uralom szó szerint sorskérdés. Harminc évvel ezelőtt is szótilalomban élt az ország: akkor például forradalmat nem mondhattunk ellenforradalom helyett, és nem nevezhettük orosznak a szovjeteket. Haladjunk visszafelé az időben, és legyünk méltányosak: minden kor felállította a maga tilalomfáit. Manapság azonban már kong a vészharang: a feladott szó, s az így feladott gondolat tovább rombolja a hagyományos, régi Európát.

Másképp fogalmazva: aki romázik a cigány helyett, és afroamerikait mond a néger helyett, néhány másodpercre jóváírja és teljesíti a láthatatlan feladótól érkezett parancsot.

A gondolkodó, önálló ember soha nem ül fel a kor divatáramlatainak. Az örök értékek azért örök értékek, mert társadalmi berendezkedéstől, politikai környezettől függetlenül minden korban ugyanazt jelentik. Pax Romana névvel illették a rómaiak a saját politikai, társadalmi, kulturális berendezkedésüket, és holmi barbár népek kedvéért nem finomítottak rajta. Sőt: a diadalívet is a győztes hadvezérnek építették, és nem faggatták ki a veszteseket, milyen érzés átmasírozni alatta.

Ha egy társadalom, nép, szakmai közösség, egyszóval bármilyen emberi csoport már a saját szavait sem birtokolja, akkor nagyon közel került a véghez. Ha pedig tudomása sincs arról, miféle játékot űznek vele, ha nem lát át a szitán, akkor meggyorsítja a saját elmúlását.

Az európai értékeket fenyegető legnagyobb veszélyforrás Nyugaton az etnomazochizmus. Bűntudatot, rosszkedvet, lelkiismeret-furdalást csepegtettek több nemzedékbe, és németek, hollandok, angolok milliói szenvednek attól a ténytől, hogy németek, hollandok, angolok. A mi kelet-európai végeinken – velük összevetve – épebb, teljesebb a népiségünk, a totális multikulturális társadalom még csak csírázik, de közösségeinket a kommunizmus negyven és a liberalizmus húsz esztendeje atomjaira bomlasztotta.

Mégis van visszatérés ebből a tetszhalott állapotból. A megújulás elsősorban egyéni vállalás és intelligencia kérdése. Minden felelősen gondolkodó európai magyarnak fel kell ismernie, hogy nemzeti és globális értelemben keresztúthoz érkeztünk. Ami eddig volt, nem folytatható. Ami pedig ránk várna, nem vállalható.

A tömegek soha nem értenek meg semmit ebből. De nem is szükséges: őket irányítani kell, ahogyan minden tömeget irányítottak az emberi történelem kezdetétől, nem pedig egyenként végigkérdezgették őket, amiből nyilvánvalóan csak hangzavar és káosz keletkezne.

Rendre van szükség, központi hatalomra, erős államra, méltányos, felkészült vezetőkre és vállalható jövőképre. Ez még nem fasizmus: ez az egyetlen élhető út és program egy régi európai nemzet számára.

Különben épül itt a romokon egy hibrid, korcs, nivellálódott, arctalan jövő. És abban a korban a magyar nyelv, kultúra, életforma már csak szigetként létezne majd. Ezt teljes erővel akadályozni, életünk utolsó pillanatáig, erőnk fogytáig protestálni ellene – emberi és nemzeti kötelességünk. Szerencsére nagyon sokan gondolkodunk így,ű és ez roppant biztató.

Ami pedig a szavak és a magyar valóság kapcsolatát illeti, végül hadd idézzem Kodolányi János 1943-as szárszói nyitóelőadását:

„A szavak e bódító áradatában egyre gyakrabban meg-megdöbbenek azon, hogy az emberek a lélek mélyéről felhozott ősi szavakat nem értik. Korszerűtlennek érzem magam. Egyre sűrűbben nehezedik rám a kérdés: miért szólsz, kinek szólsz? Hiszen e szóáradatban mindenki másért beszél, mint te. Mást mond, mint te. Másképp mondja, mint te. De nemcsak én érzem ezt, mások is a barátaim közül. Ez nem is lehet másként. Mértékünk nem a ma mértéke, hanem a múlté és a jövőé. Azé az emberé, azé a magyaré, akinek e szóinfláció, e sivár erkölcsi feketepiac kora után kell megszületnie. Testi alakjában már itt is van velünk. Lelkében ezután születik meg. Ma, amikor paradoxon, hogy ti. »a hazugságnak mindig igaza van«, még teljes sátániságában érvényesül, noha látszólag kikezdte már itt-ott a kérlelhetetlen valóság, megkísérlek szólni ehhez az új, eljövendő magyar emberhez, talán, bár töredékesen, eljut hozzá a szavam. Talán sikerül szembeállítanom önmagával. Hiszen minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, ha csak egy pillanatra is elveszítjük magunkat. A legkisebb megfeledkezést is drágán fizethetjük meg.”

Szentesi Zöldi László - magyarhirlap.hu