Mivel a rendkívüli havazás elsodorta a március 15-ére tervezett közös ellenzéki tüntetést – október 23-a pedig túl messze van –, szükséges volt kreálni egy olyan alkalmat, amivel még tavasszal mozgósítani lehet az ellenzéki összefogás híveit. Várható tehát, hogy a közeljövőben egy közös ellenzéki demonstrációt fognak tartani az Alaptörvény negyedik módosítása ellen.

Nem véletlen, hogy éppen az alkotmányosság az a téma, amely mentén az ellenzéki pártok, Bajnaitól Gyurcsányig igyekeznek megtalálni a közös hangot. Egyrészt kellően absztrakt témáról van szó, amellyel zárójelbe lehet tenni a pártok között meglévő különbségeket (elég, ha csak megnézzük, hogy mennyire mást gondol Gyurcsány Ferenc a többiekhez képest a 2006. őszi eseményekről vagy a nemzetpolitikáról). Ráadásul elméleti-filozófiai vita lévén sokkal könnyebb a ]]>szakmai]]> vita helyett érzelmi síkra terelni a diskurzust. Másrészt a „demokratikus ellenzéki összefogás” kívánalma egyszerre hozza össze egy táborba Bajnait, Mesterházyt, Gyurcsányt és Schiffert, illetve a másik oldalon az antidemokratikusnak tartott Fideszt és a radikális Jobbikot. Ezzel nem mellesleg nehéz helyzetbe hozzák az összefogás szempontjából „renitenskedő” LMP-t is: Schiffer András pártja szinte csak a jogállamiság kérdéseiben ért egyet a másik három ellenzéki párttal, így nehezen tud majd kibújni a közös fellépés alól.

Érdemes azonban emlékeztetni magunkat, hogy a történelem mintha ismételné önmagát. Az első Demokratikus Charta 1991-ben rehabilitálta az utódpárt MSZP-t, és megágyazott a későbbi MSZP–SZDSZ-koalíciónak. A második Demokratikus Chartát 2008-ban az akkor már egyre kétségbeesettebb miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc hívta életre. Mindkét alkalommal a veszélyben lévő demokráciával, szélsőjobboldali veszéllyel riogatták a társadalmat a mozgalmak vezetői. Ismerős szövegek, ugye? Ideje volna végre, hogy tanuljunk a múlt hibáiból.

Kiss Dávid, mno.hu