Fratanoló János, a Magyarországi (sic!) Munkáspárt 2006 akkori elnöke egy május elsejei szakszervezeti rendezvényen zakóhajtókáján vörös csillaggal jelent meg, majd nyilatkozott a helyi televíziónak. Ez a magyar büntető törvénykönyv alapján kimerítette az önkényuralmi jelképek nyilvánosság előtti tiltott használata tényállását. Feljelentették, s 2007-ben megrovásban részesítette a bíróság a pártelnököt. Ám ebbe nem nyugodott bele az elnök úr, s úgy vélte, a nemzetközi szervezetek megvédik őt a kommunista jelkép viselésével kapcsolatos büntetéstől. Bízott Európában, az Emberi Jogok Európai Bíróságában. S e nagy tekintélyű, megfellebbezhetetlen testület úgy érezte, Fratanoló Jánosnak igaza van, a kommunista jelkép viselése elfogadható, tolerálható. Ezért aztán felmentették a felperest, és a magyar kormányt kártérítésre kötelezték.

Bocsánat, de a kettős mércének immáron hivatalos, nemzetközi bírósági ítéletben való megjelenése nálam kiütötte a biztosítékot. A strasbourgi testület ítéletének indoklásában lényegében véve két dolgot közöl. Az egyik, hogy a vörös csillag nem önkényuralmi, hanem pusztán mozgalmi jelkép. Valamint azt állítja, hogy a magyar bíróság a büntetéssel korlátozta nevezett Fratanoló János véleménynyilvánítási szabadságát. Mindebből pedig a jog nyelvén az következik, hogy a magyar parlamentnek ki kellene vennie a büntető törvénykönyvből az önkényuralmi jelképek viselését tiltó passzust, s innentől kezdve csak a fasiszta és náci jelképek használata maradhatna a törvény hatálya alatt.

Nos, itt ellent kell állni! Ugyanis 2012. május végén nem történt más, mint Európa egyik legtekintélyesebb bírósága által verdiktszerűen kimondatott: a két szélsőséges politikai irányzat közül a kommunizmus elfogadható mozgalom volt csupán, a fasizmus-nácizmus viszont emberirtás. Mindez már az áldozatok emléke miatt is megdöbbentő. Ám dicsérni való a kormány, mindenekelőtt Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter bátorsága, hogy nem értett egyet a strasbourgi döntéssel, s olyan határozatot terjesztett be, amelyben kifejti: a kormány kitart a vörös csillag – valamint a sarló és kalapács – nagy nyilvánosság előtti használatának tilalma mellett. Valamint azzal sem ért egyet, hogy a strasbourgi döntés szerint a magyar kormánynak június 8-ig kártérítést kell fizetnie az érintett személynek – mellesleg a kabinet ezt nem is tette meg.

Hogy ez csak jelentéktelen ügy lenne?! Dehogy! Most bizonyosodott be végérvényesen, hogy Nyugat-Európa a mai napig nem értette meg, mit jelentett a bolsevik típusú, szovjet kommunizmus jelenléte Közép- és Kelet-Európa népei számára. Pedig 1997-ben hat külföldi szerző megjelentette a hatalmas nemzetközi visszhangot kiváltott Kommunizmus Fekete Könyvét (Magyarországon 2000-ben adta ki a Nagyvilág Kiadó), amelyből világosan kiderül, hogy a kommunizmus számszerűen sokkal több ember halálát okozta, mint a fasizmus. Körülbelül százmillióét. Természetesen nemcsak a nagyságrendek fontosak itt, hanem az, hogy mindkét rendszer kegyetlen és véres elnyomásra épült, amelyekben megszámlálhatatlanul sok ember szenvedett. Pétervári Bence pedig joggal hivatkozott arra, hogy Magyarországon a kommunizmus, majd az államszocializmus időszakában gyakorlatilag majd minden embert érintett a baloldali diktatúra elnyomása (természetesen a „piroskönyveseket” leszámítva). Úgy fogalmazott, hogy országunkban mintegy egymillió ember ellen folytattak eljárásokat törvénytelenül, a megfélemlítés szándékával.

Hadd tegyem hozzá ehhez az Andrássy út 60.-ban zajló kínzásokat, az ’56 utáni megtorlásokat, a bebörtönzéseket, a „rendszerváltás” kezdetéig tartó erőszakos ügynökbeszervezéseket, megfigyeléseket, a vallásos, templomba járó százezrek hátrányba szorítását, az osztályellenségnek számító emberek megfélemlítését, valamint az egyetemi-főiskolai felvételiken történő megkülönböztetéseket. S még sorolhatnánk napestig! Szánalmas – és nem hittem volna –, hogy Európa nyugati fele, mivel nem élte meg és át a kommunizmus-szo­cializmus terrorját, továbbra is pusztán „mozgalomnak” tartja azt. Olyan ez, mint amikor egy ember nem tudja felfogni és elképzelni, hogy egy másik embernek fáj valamije, pusztán azért, mert ő történetesen makkegészséges. Felnőtt ember képes az empátiára, kár, hogy ezt nem kapjuk meg még egy emberi jogi bíróságtól sem. No persze, Nyugat-Európát és az uniós intézményeket a balliberális gondolkodás uralja. Jelesül a hatvanas évek beatgenerá­ciójának gondolkodása, amelynek tagjai hittek a kommunizmus nagyszerűségében. Talán még ma is hisznek. De itt az ideje, hogy az európai balliberális kánont megtörjük, hogy végre véleményszabadság legyen Európában. S talán akkor megszűnik a strasbourgi „suttyóság” is.