Vagyis... nem is ezzel. Hanem azzal, hogy tényleg nagyon jól elvolt. Nélkülünk. Nem nyafogott, nem sírt esténként, nem mamázott, nem hisztizett. Táborozott. Életében először, egy egész hétig, a Balatonon. Nem adtunk vele mobiltelefont, az egyik tanítónénit hívtuk minden este a megadott időpontban. Remegve számoltuk a perceket, hogy mikor hallhatjuk már a hangját. A csicsergő, nyugodt hangját. Ahogy tőmondatokban beszámol arról, hogy mit játszott, hogy milyen a víz, hogy mit evett, hogy hogyan aludt, hogy kivel barátkozik.

Az ötödik kérdésig voltunk neki újdonság, aztán érezni lehetett a levegővételén, hogy már másra figyel. A készülő sportversenyre, nehogy elkezdődjön nélküle. Az esti nagy tóban fürdőzésre, nehogy lemaradjon róla. A közös társasjátékra, nehogy kihagyják a leosztásból. Másfél perc alatt megnyugodott, hogy ott vagyunk, gondolunk rá, hiányzik nekünk, várjuk... aztán ennek tudatában szépen lerázott minket. Minden este.

A végére már a falat kapartuk mindketten. Lassan csorogtak a napok, a hetedik magányos éjszakánk után vasárnap reggel kidobott minket az ágy. Az autópályán megengedett sebességet fölülről súrolva repültünk érte Balatonfenyvesre. Nem tévedtünk el, egyenesen a főbejáratban álltunk meg és feltéptük a vaskaput. „Most mentek be a Balatonba mindannyian” – mondta kedvesen a portás... Nem érdekel, akkor bemegyek utána, gondoltam én. De nem volt rá szükség. Mert nem mindannyian mentek be a Balatonba. Egy kócos, napszítta szőke, csokibarnára sült, szúnyogcsípte, lesből egy hét alatt132 centire nőtt kölyöklány a nyárfa törzsének támaszkodva fixírozta a bejáratot.

Utána nem tudom, pontosan mi történt. A karomban volt, öleltem, csókoltam, szagoltam, simítottam a haját. Újra kerek a világ, helyre állt a rend. Magánjelenetünket az apja szakította meg, amikor kifejezte azon jogos igényét, hogy ő is megszorongatná a gyereket, ha már egy hete nem látta, ugyebár.

Később bepakoltuk a cókmókját a kocsiba és elindultunk. Útközben megálltunk egyet kávézni – no meg azért, hogy nézhessük és hallgathassuk őt. Ezt a kisnagylányt vagy nagykislányt. Most bezzeg dőlt belőle a sok kaland, be nem állt a szája. Csak egyszer hallgatott el egy pillanatra. Odafutott a parkoló autóhoz, kivette belőle a kis zöld hátizsákját és sebesen keresni kezdett benne valamit. Végül egy zörgős zacskót húzott elő. „Vettem nektek ajándékot, adjátok oda a csuklótokat!” Apró ujjaival ránk kötözte a finom, vékony bőrkarkötőket. Felirat is volt rajtuk: az egyiken Mama, a másikon Daddy. „A parton volt egy bőrös bácsi. Tőle vettem. Ott nyomtatta rájuk a feliratokat. Nem ismerte azt a szót, hogy daddy – úgyhogy betűznöm kellett neki.” Később megkérdeztem tőle, hogy jött ki a zsebpénzéből. Elég volt. A legtöbbször fagyit vett, kétszer üdítőt és egyszer főtt kukoricát, kilencven forintot még meg is spórolt.

A harmadát az ajándékunkra költötte. A lányunk. Egyszerűen imádom.

D.Tóth Kriszta - shopline.hu