Azért hívták így, mert a legenda szerint II. Ulászló (aki Mátyás halála után került trónra) annyira elszegényedett, hogy a Duna-parti sátoros kofaasszonyoktól hozatott bőrös pecsenyét a palotába. A gyors tűzön, paprikás zsírban sült tarját, amit egy félbevágott cipóba tettek (íme, a szendvics őse!), a nép elnevezte lacipecsenyének. Röviden "lacinak". A kerekes konyhát meg "lacikonyhának". Így mondja Heltai Gáspár is, a neves kolozsvári könyvnyomtató. Azt írja krónikájában, hogy a király ravásra (azaz hitelbe) hordatta a húst az udvari konyhába.

"Dobzse" ( jól van) - mondaná az engedékeny László király. A történet jól hangzik, de nem igaz. (Mint a gasztrolegendák többsége.) Az elnevezés prózai eredetű: a vidéki háztartásokban június végén, Szent László napján költöztették ki a konyhát a szabad ég alá, ez volt a nyári konyha. Néhány pusztai ház udvarán még ma is lacikonyhának nevezik a boglyakemence alakú főzőhelyet.

A XIX. század közepén már 26 lacikonyha működött a pesti oldalon. Zömük a Szénapiacon (a mai Kálvin tér) és a Duna-parton. Egyszerű tákolmányok voltak: nyolclábú gyékénysátor, elöl-hátul ponyva, középen négykerekű kordén óriási kétfülű fazekak, amiket vánkossal takartak le, hiszen az ételeket hazulról hozták. Az egyikben köleskása pöfögött, a másodikban tekintélyes gombócok, amikkel a labancot lehetett volna ágyúzni, a harmadikban a bableves rotyogott. Asztalként hordó szolgált, szenes serpenyő volt a tűzhely, mögötte termetes asszonyság állt óriási fakanállal.

"A lacikonyha - írja Dunaparti élet című tárcájában Nagy Ignác lapszerkesztő - a két garasos ige megtestesülése." A nagy bádogfazekak "szörnyen gőzölögnek, mint a túlhajtó politikusok, de ugyan mi van bennök? Részint fekete, részint fehér lé, az előbbit a könnyen hivők kávénak, imezt pedig tejnek nevezik, ámbár a fekete lé csak cikória, a fehér pedig vízzel s hamuzsírral föleresztett tej. De azért bízvást kávénak és tejnek nevezhetjük e két valamit, mert hiszen a forró politikának is elvtelenség az elve, és céltalanság a célja. S ezen jó kávéból, tejesen vagy feketén, nagy ibrikkel adnak cukrosan és zsemlyével együtt két rézgarasért." Némelyik zsemlye persze olyan öreg, hogy bizonyosan összezúzná az ember lábát, ha véletlenül ráejtené.

Ilyen képet fest a lacikonyhák világáról - fél évszázaddal később - Ágai Adolf is, a Borsszem Jankó főszerkesztője. Nyoma sincs az Arany János-féle derűs világnak, ahol "Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye, / Éhes gyomornak bűbájos zene". Itt kézzel és csorba szélű fakanállal falnak a szegények. "Hús pedig se nem főzetik, se nem süttetik. Csak sátoros ünnepen jut." Akkor is csak lutriképp, aki fizet még, belekanalazhat a levesbe, hátha kihorgászik egy tyúkfejet, disznólábat. Méltósággal vigadó parasztok sincsenek, csak néhány tót taligás (aki kerek kalapjából is kiszürcsöli a laskalevest), éhenkórász napszámosok, gyanús lacibetyárok, mint Jókai Mór csalafinta Berbécs Józsija, aki azzal a trükkel csalja ki a székely atyafi szájából a kofapecsenyét, hogy hibádzik a súlya, elviszi megméretni.

Lacikonyhák persze ma is működnek országszerte. Sőt. Néhány évig Pest felkapott helye volt a Laci!Konyha! nevű ínyenc rombisztró. Utóda, a Laci!Pecsenye? fél éve költözött a Sas utcába. Hitvallásuk szerint a "Lacipecsenye magyar hagyományokra építő kifinomult kortárs bisztrókonyha", ahol "középpontban a pecsenye áll". De hát Brillat-Savarin óta tudjuk: "Szakácsnak tanul az ember, pecsenyesütőnek születni kell."

Vinkó József - hetivalasz.hu