A kezdeti naivitás és a fokozatos rácsodálkozás jól ismert írói eszköz, de itt is hatásos, mert ami a hátországban történik, legalább olyan borzalmas lehet, mint a frontvonalban.

A helyszín a regényben nincs megnevezve, csak a könyvről készült ]]>kisfilmből]]> derül ki, hogy Nyíregyháza környékéről van szó. Érdemes lett volna a könyvben is leírni a helység nevét, hogy a történetet pontosabban tudjuk a háború menetéhez viszonyítani, illetve hogy érezzük: ezek valós, Magyarországon megtörtént események, amelyeket egyébként idős emberek meséltek el a szerzőnek, aki aztán nem tanulmányt, hanem regényt írt belőlük.

Pontosan ennek köszönheti a könyv a hitelességét is, hogy ezek a borzalmak valóságosak voltak: elvitték a faluból a férfiakat harcolni, aztán a zsidókat gettóba zárni, aztán a németek bombáztak, aztán az oroszok, aztán mindenki egyszerre, és a gyalogos seregek is ide-oda vonultak, gátlástalanul kihasználva az ellenséges területen élőket.

"Az igazságot már csak én tudom, a többiek mind elmentek. Soha nem akartam emlékezni. Egész életemben próbáltam elfelejteni mindazt, ami történt. Hiába, nem szabadulhatok."

A könyv felépítése annyiban mégsem volt elég hatásos, hogy Anna megerőszakolása már a fülszövegből kiderül, ezért az olvasó számít rá, így sokkal kevésbé megdöbbentő, amikor a történet kétharmadánál megtörténik. Rám ennél nagyobb hatással volt az, ahogyan a falu fokozatosan elpusztul. A bombák és a seregek is iszonyú pusztítást végeztek az emberekben, a házakban, az ételben, elbújni sem lehetett, és bárkit bármikor megölhettek. A valóságban a személyes és a kollektív tragédiát természetesen nem lehet összehasonlítani, méricskélni, de ezt a könyvet olvasva rám nagyobb hatást tett a faluban tett pusztítás esztelensége, durvasága.

„Magamban egyre csak azt hajtogattam, hogy „nem én, nem én, nem én”. A két szóra koncentráltam: a betűkre, amikből álltak és a hangokra, amiket hangtalanul ejtettem ki, újból és újból, egyre gyorsabban, egészen addig ismételgetve őket, amíg elkezdtek összefolyni, előbb vékony erecskévé, majd dagadó folyammá változni. Mindenfelől a neménneménneménnemén áramlott felém, a két szónak már nem volt sem eleje, sem vége, a tagadáshoz és a személyemhez pedig nem volt köze.” (Kováts Judit: Megtagadva, Magvető, 2012.)

A szerző itt-ott a megmaradt emberségre is kitér, végül pedig arról ír, ahogy a háború kettétörte a főszereplő, illetve rajta keresztül milliók életét. Nagyon jól látszik, hogy a háborús bűnösök rendszerint nem valakik mások, hanem itt élnek köztünk, a faluban, az országban – ahogy azonban az ellenséges katonák között is vannak jó emberek.

]]>http://www.olvaslak.hu]]> - szpeti

 A könyv megrendelhető a következő címen:

]]>http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139413064]]>

Kováts Judit: Megtagadva