Alekszandr Szolzsenyicint a politizáló író mintaképének tartják, noha az esztétikumot min­dennél fontosabbnak gondolta az irodalomban. A politika csak azután lett munkásságának egyik fő célja, hogy ő maga az eszközévé vált. Az egész 1945 elején kezdődött, amikor – közel négyéves frontszolgálat után – a Vörös Hadsereg tüzérszázadosaként letartóztatták, és nyolc év kényszermunkára ítélték, amiért egy barátjához írt levelében bandavezérnek nevezte Joszif Sztálint. A büntetőtábor után 1953-ban Kazahsztánba száműzték, ahonnan 1956-ban szabadult, majd 1957-ben rehabilitálták.

Ezalatt lelki megtisztuláson ment át, ateistából istenhívő, kommunistából orosz hazafi lett belőle, és emiatt tovább folytatódott a kálváriája. A rosztovi egyetemen szerzett irodalom és matematika szakos diplomájával a zsebében először csak egy eldugott falusi iskolában tudott elhelyezkedni, majd Rjazanyban egy műszaki középiskolában tanított. Közben hallatlan szorgalommal írni kezdett.

Fő témája a gulág lett. Az orosz mozaikszó eredetileg az úgynevezett javító munkatáborok főparancsnokságát jelentette (glavnoje upravlényije lagerej), aztán átterjedt a táborok teljes rendszerének és maguknak az egyes táboroknak a megnevezésére is. Első nagy sikerű könyvével, az Ivan Gyenyiszovics egy napjával megteremti a gulágirodalom műfaját, és egy csapásra világhírnévre tett szert.

Magyarországon még az MSZMP hivatalos szócsöveinek számító megyei napilapok is folytatásban közölték.

A kisregény éppen kapóra jött a sztálinizmus utáni olvadásban érdekelt Nyikita Hruscsovnak, aki ezért személyesen szorgalmazta megjelenését a Novij Mir folyóiratban, 1962-ben. Hruscsov bukása után azonban Szolzsenyicinnek nem termett többé babér a Szovjetunóban, sőt Leonyid Brezsnyev idején hamarosan ő lett az első számú irodalmi közellenség. 1965-ben a KGB lefoglalta A pokol tornáca kéziratát. 1969-ben kizárták az írószövetségből. 1970-ben Nobel-díjat kapott, de nem ment el az átadásra, attól tartva, hogy nem engedik vissza a hazájába. Amikor szamizdatlevélben kifogásolta a sajtószabadság hiányát, megpecsételődött a sorsa.

A KGB megállás nélkül zaklatni kezdte másik alapműve, a külföldön megjelent A Gulag-szigetcsoport miatt. A négyrészes, monumentális dokumentumregényben szociográfiai pontossággal, minden részletre kiterjedő, hiteles adatokkal nyújt átfogó képet a Szovjetunióban szigetszerűen szétszórt büntetőtáborokról. A zaklatások, házkutatások mellett példátlan rágalomhadjáratot indítottak ellene, többek között azt terjesztve róla, hogy a háború alatt összejátszott a németekkel, ezért is ítélték el. A rágalmakat – paródiába illő koholmánnyal – az egyik moszkvai egyetem felbérelt, párthű docense szállította.

Végül Jurij Andropov KGB-főnök javaslatára, aki budapesti nagykövetként hasonló ügybuzgalommal és szadizmussal járt el a magyar forradalom leverésében, megfosztották szovjet állampolgárságától, majd kiutasították az országból. 1974 februárjában KGB-ügynökök kíséretében az Aeroflot különgépére tették, és Frankfurtig meg sem álltak. Willy Brandt nyugatnémet kancellár ugyanis menedékjogot ajánlott neki. Hosszas európai hánykolódás után 1977-ben az Egyesült Államokban telepedett le.

Az új körülmények között hamarosan keserűen kellett tapasztalnia, hogy csöbörből vödörbe került: a kommunista diktatúra után a liberális szellemi diktatúra fogságába. Egyre terebélyesedő életművéből ugyanis egyértelműen kiviláglott, hogy a Szovjetunió demokratizálását nem nyugati mintára képzelte el, hanem a műveiben is megfogalmazott orosz kultúrára, az orosz nyelvközösség megtartóerejére és a pravoszláv vallás erkölcseire épülő népi-nemzeti alapon. A liberális elit mindezt se a tengeren innen, se a tengeren túl nem tudta elviselni.

Ósdinak bélyegzett szlavofil elképzeléseiért egyre többen és egyre hevesebben támadták, miközben az atomfizikus Andrej Szaharovot tették meg új kedvencüknek. A szovjet hidrogénbomba atyját a hatalom nem eresztette ki a markából, inkább belső száműzetéssel igyekezték elszigetelni, és így alkalmasabbá is vált a kommunizmus mártírjának szerepére, aki nem a messzi távolból merészelte felemelni a szavát például az afganisztáni agresszió ellen, hanem a KGB szorításában, és aki ugyanúgy a cenzúra eltörlését, független bíróságokat, szabad választásokat követelt, csak mindezt nyugatos módon, az ő szájuk íze szerint.

Szolzsenyicin második száműzetése összesen húsz évig tartott. 1990-ben ugyan ismét rehabilitálták, és visszakapta szovjet állampolgárságát, de a zavaros otthoni viszonyok miatt csak 1994-ben telepedett végleg haza. Az akkori orosz politikai történések megítélésében tanúsított magatartásával tovább bőszítette maga ellen a liberálisokat. Mihail Gorbacsovot és Borisz Jelcint egyaránt azzal vádolta, hogy mindketten a Nyugat kezére játszották az országot. Gorbacsovnak azt hányta a szemére, hogy gyengekezű volt, és a hatalom gyakorlása helyett lemondott a hatalomról.

Őt hibáztatta Ukrajna különválá­sáért, aminek végzetes következményeit látnoki módon jósolta meg. Jelcin legfőbb bűnéül azt rótta fel, hogy a privatizációval az orosz társadalmat a szakadék szélére sodorta, és az ő támogatásával ment végbe az ország gátlástalan gazdasági kirablása. A 2000-ben hatalomra került Putyint viszont KGB-s múltja ellenére néhány év elteltével egyre inkább becsülni kezdte erőskezű politikájáért, a nép és a nemzet érdekei­nek szem előtt tartásáért.

A korábbi visszautasítások után végül tőle fogadta el egy évvel halála előtt, 2007-ben a polgári személynek adományozható legmagasabb kitüntetést, az Orosz Állami Díjat. Az elnyomó diktatúra után az orosz irodalomban szabadon burjánzó posztmodern irányzatok egyre növekvő túlsúlyának csökkentésére a nemzeti elkötelezettségű orosz írók számára díjat alapított, amelyet három fiának gondozásában ma is évente odaítélnek a legjobbaknak a falut, a nemzeti értékeket ábrázoló műveikért.

A nyugati bálványaik emlőin nevelkedett magyar balliberálisok Szolzsenyicin-képe is a fent vázolt módon változott az évtizedek folyamán. Lukács György 1964-ben még dicshimnuszokat zengett az Ivan Gyenyiszovics egy napjáról, a hatvanas évek végére már lanyhult a lelkesedésük, a hetvenes évek elején itt-ott összesúgva még emlegették a nevét, aztán lassanként hallgatni kezdtek róla, végül pedig fekete báránynak bélyegezték. Na persze, hiszen A Gulag-szigetcsoportban kíméletlenül beszámol Kun Béla 1921-es vérengzéseiről a Krím félszigeten, ahol több tízezer hadifoglyot, krími tatárt, köztük nőket és gyerekeket mészároltak le az ő parancsára és hatékony közreműködésével. Ugyanakkor ugyanott elismeréssel és mély rokonszenvvel ír az ártatlanul lágerbe hurcolt nagykanizsai Rózsás Jánosról, akivel együtt raboskodott egy kazahsztáni szénbányában, és ott életre szóló barátságot kötöttek.

Genetikai adottságaim közé tartozik, hogy amit egyszer hallottam, az kitörölhetetlenül belevésődik az emlékezetembe, és ez néha nagyon kellemetlen tud lenni. Így aztán máig is elevenen él bennem az a 2008. augusztusi tévés anyag, amelyben kommentálták Szolzsenyicin halálát. A műsorvezető Krizsó Szilvia volt, akinek a nevét remélhetőleg mindenki más elfelejtette, csak én vagyok kénytelen továbbhurcolni magamban rendkívüli memóriám átkaként. Ez az idegesítő riporter felbérelte, pontosabban behívta a stúdióba az egyik budapesti egyetem docensét, hogy egy kora esti traccs­parti színvonalán minden megrendültség és kegyelet nélkül beszélgessenek az elhunytról.

A szakértő szerepét betölteni hivatott docens asszony a csevej végén, a műsorvezető alákérdezésére kifejtette, hogy nem is vesztettünk olyan túl nagy írót Szolzsenyicin személyében. Sok az ellentmondás írói munkásságában, a biztató kezdet után műveit egyre inkább áthatotta a politikum, aminek a posztmodern irodalomban nincs helye. Emberi habitusa pedig túl problémás volt, nem fért össze senkivel. Hát velük biztosan nem. Meg a Brezs­nyevekkel, Andropovokkal sem.

Ennél sokkal méltóbban emlékezett meg róla a Terror Háza Múzeum a 2013 szeptemberében Egy orosz hazafi címen rendezett kiállításával. A megnyitót Orbán Viktor tartotta, aki tudtommal a docens asszonnyal ellentétben nem rendelkezik az irodalomtudományok doktori címével, és nem is óhajtott a szakértő szerepében tetszelegni, Szakértőnek ott volt a hallgatóság, amelynek szimpátiáját elnyerendő és a szükséges hangnemet megtalálva, rögtön leszögezte, hogy laikusként csak azért vállalta a felkérést, mert így fejezheti ki legjobban az író és családja iránti megbecsülését.

De más hang volt ez! Emberi, nem pedig hamis. Pontosan olyan, amely illik Szolzsenyicinhez. Most, születésének századik évfordulóján kíváncsian várom, hogy a hálás vagy hálátlan utókornak idehaza és külföldön egyáltalán eszébe jut-e még a neve, és ha igen, akkor emberi vagy hamis hangon emlékeznek-e meg róla…

Ircsik Vilmos

A szerző író, műfordító

]]>www.magyaridok.hu]]>