A lapalapító Pethő Sándor valamilyen szintű leszármazottja az újság szombati mellékletében nehezen felejthető ]]>cikket]]> közölt Lukács György néhai tanácsköztársasági népbiztos-helyettes, önjelölt filozófus munkásságáról, hervadhatatlan érdemeiről, világmegváltó gondolatairól, a magyarság életében betöltött nélkülözhetetlen – s mint ilyen: hiánypótló – szerepéről. Az iromány nem mulasztja el fölidézni, hogy egy „nagy magyar gondolkodóval” állunk szemközt (pontosabban fölötte, hiszen szegény már odalent filozofál). De nem is ez a lényeg, hanem a következő mondata:

„A <Lukács-ügy> s vele a végtelenül kicsinyes játszma a Lukács Alapítvány ellehetetlenítésére persze nyilván nem Lukácsról szól, hanem arról az emlékezetpolitikai nyomorról, amelynek a gyökerei a diktatúra idejére nyúlnak vissza.”

Ez a mondat sajtótörténelmi, korszakos, egyúttal bátor is. Különösen az a része, hogy „kicsinyes játszma”. Csak egy igazi vagabund, bátor ember mer ilyet leírni, aki dacol a hatalmi önkénnyel, aki nem hagyja magát zavartatni semmitől. (Tényektől és hasonlóktól.) És aki nem hőköl vissza attól sem, hogy ugyanebben a sajtótermékben (Magyar Nemzet), ugyanebben a témában már megjelent egy ]]>írásmű]]> három hónapja, amely kissé másként fogalmazott. Hogy őszinték legyünk: épp az ellenkezőjét írta, mint Pethő. A tavaly októberi cikkből ugyanis kiderült, hogy a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása alapján nem viselhetné Lukács György nevét civil szervezet, vagyis törvénytelen a Lukács György Alapítvány elnevezése. Mégpedig azért, mert ez az állítólag „világhírű” filozófus részt vett a kommunista diktatúra kiépítésében, fenntartásában. Tehát egy bolsevik csirkefogóval állunk szemben (fölötte).

Pethő Tibort viszont nem hatja meg sem az akadémiai rezümé, sem lapjának korábbi álláspontja. Szó sincs itt törvénysértésről, csak kicsinyességről! – sugallja a Pethő-leszármazott, s lapalapító őse, aki ugyanúgy megvetette a nyilasokat, mint a kommunistákat, most valószínűleg forog a sírjában.

Aztán a kis Pethő részletes elemzésbe bocsátkozik arról, miért volt kivételes a „mi” Lukács Györgyünk, miért szemétség molesztálni ennek a világsztárnak az emlékét, piszkálni kiérdemelt szobrát és alapítványát. (Vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok következnek!)

„A filozófus életében valóban vannak ellentmondásos fejezetek, de elegendő indok-e ez ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal kitegyük a virtuális nemzeti panteonból a világhírű tudóst? (…) Amellett, hogy tizedelni kétségtelenül elfogadhatatlan dolog, ne feledkezzünk meg arról, hogy az akkori hadseregekben a szörnyű eljárás súlyos helyzetben bevett fegyelmezési mód volt; persze korábban is előfordult, például 1848–49-ben.”

Nemzeti panteon, világhírű, nem is gyilkos – lehet ezt fokozni? Szerzőnknek sikerül. Sőt – ha már ilyen jól belelendült a komcsimosdatásba – még Ságvári Endre hajtókájára is mártír-masnit biggyeszt.

„Lukács György esete kétségtelenül speciális: a világszerte elismert kevés s máig sokat hivatkozott nagy magyar gondolkodók egyike óriási hatással, rangos szellemi utódokkal, akit hibáival, vétkeivel együtt is hiba lenne aktuálpolitikai okokból, tudatlan, ostoba dühből kihajítania az ablakon a mostani kurzusnak. (…) Az sem egészen érthető egyébként, hogy Marx, Micsurin és a feltehetően szovjet ügynök Schönherz Zoltán a hazai szempontok alapján miért számít jobb utcanévnek, mint Ságvári Endre, aki – akár tetszik ez egyeseknek, akár nem – mégiscsak az antifasiszta ellenállás mártírja, hiába tartozott a kommunisták közé.”

Aki még látja a soraimat (mert „ostoba dühből” nem zúzta szét a monitorát), annak jelzem: Pethő keresve sem találhatott volna jobb időpontot a Lukács-laudációra és a saját lapjától való elhatárolódásra, mint a G-nap kétéves évfordulóját. Az ünnepi nap üzenete mégis csak az, hogy folyton forgásban, 180 fokos piruettezésben kell maradni. A „függetlenség” jegyében.

]]>www.tutiblog.com]]>