Ma 2022 augusztus 18. Ilona napja van. Holnap Huba napja lesz.
A német Ostpolitik bukása

A német Ostpolitik bukása

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)

A Nyugat már nem békepárti, Amerika és a NATO háborús doktrínája győzött

A Willy Brandt nyugatnémet szociáldemokrata kancellár által meghirdetett Ostpolitik (keleti politika) jelentősen hozzájárult a hidegháború enyhüléséhez. Brandt 1970-ben ellátogatott az NDK-ba, és a kereszténydemokraták addigi keményvonalas kurzusával, az elutasítással szemben az NDK-val, a Szovjet­unióval és az akkori szocialista országokkal való együttműködésre helyezte a hangsúlyt. Az ötven éve tartó együttműködés eredményeként Németország Oroszország jelentős gazdasági partnerévé vált, így alakultak ki a mai struktúrák, többek között a német függőség az orosz energiától.

 

Mint jól tudjuk, ezt az energiafüggőséget Putyin elnök Ukrajna ellen indított háborúja miatt Nyugat-Európa most fel akarja számolni. A kontinensen már régen nem látott egység alakult ki az oroszok elítélésében, és a megoldást szinte minden ország abban látja, hogy az ukránokat masszív fegyverszállításokkal kell támogatni, hogy legyőzzék az oroszokat. Magyarország ebből az egységből – bölcsen – kimaradt, de a többi európai ország számára ennél sokkal zavaróbb volt, hogy április 26-ig a német kormány sem akart nehézfegyverzetek szállításában részt venni. Németországnak – a történelmi előzmények folytán – minden oka meglenne rá, hogy óvatos legyen a háború ügyében. De a vonakodó szociáldemokrata kancellárra hatalmas nyomás nehezedett. Nem csak koalíciós partnerei kritizálták. A háborús uszítás szócsövévé vált balliberális Der Spiegel „félszívű pacifistának” nevezte Scholzot, és azt követelte, hogy Németország ne csak a kontinens gazdasági nagyhatalma legyen, hanem a biztonságpolitikában is játsszon vezető szerepet. „Elég volt a defenzívából!” – szólt a Spiegel április 9-i számának vezércikke. Az évtizedekig sikeres keleti politikát visszamenőlegesen is elítélték: „Németország vezető politikusai és iparosai erkölcsi ártatlanságukat már akkor elvesztették, amikor elfogadták Putyin olcsó gáz- és olajszállításait. Most pedig az orosz agresszor elleni európai összefogást fékezik.” Az április 23-i szám vezércikke megkérdőjelezte a kancellár alkalmasságát is. Egy közvélemény-kutatásra hivatkozott, amely szerint a németek kétharmada úgy tartja, hogy e kritikus helyzetben Olaf Scholz nem a megfelelő kancellár.

Frank-Walter Steinmeier, Németország szintén szociáldemokrata államfője nyilvánosan hamut szórt a fejére, amiért évtizedeken át téves Oroszország-politikát folytatott, és kijelentette, hogy a demokráciák és az auto­kráciák közötti együttműködés rendszer­elméletileg konfliktusra van ítélve. Ezzel visszamenőleg meghazudtolta a Willy Brandt által kezdeményezett Ostpolitikot és a hidegháborús együttműködést. Hasonló vallomást tett Wolfgang Kubicki, a Bundestag szabad demokrata elnökhelyettese: „Azzal, hogy az oroszok megtámadták Ukrajnát, szertefoszlottak ötven éve tartó keleti politikai erőfeszítéseim.” A német kancellári hivatal előtt békeharcosok ezrei fekve, kivégzetteket imitálva tüntettek az oroszoknak tulajdonított bucsai mészárlás ellen. (Az embernek már-már az az érzése, hogy a németeknek „kapóra jött” ez a háború és az oroszoknak tulajdonított kegyetlenkedések – ezzel a nácizmus történelmi bűneit relativizálják.) A német kancellár e minden oldalról ránehezedő nyomás hatására beadta a derekát, és április 26-án bejelentette, hogy Németország is fog nehézfegyvereket szállítani Ukrajnának.

Steinmeier államelnök szerint Oroszország nem attól fél, hogy a NATO bekeríti, hanem hogy a határai mentén megjelent a demokrácia, a szabadság és a jog (!). Ezt az elméletet könnyen lehetett volna tesztelni. Meg lehetett volna bizonyosodni afelől, hogy ha a NATO nem terjeszkedik Oroszország határaiig, ha nem tervezték volna Ukrajna felvételét a NATO-ba, nem tüzelik évtizedek óta szisztematikusan az ukránokat az oroszok ellen, vajon az oroszok akkor is kirobbantották volna a háborút? (Arról nem is beszélve, hogy Ukrajnát demokráciának nevezni nyilvánvalóan erős túlzás.)
E véres háború miatt az oroszokat nem lehet eléggé elítélni. De látni kellene az előzményeket és a hátteret is. A Szovjetunió harminc évvel ezelőtti felbomlása óta az Egyesült Államok és a NATO mindent megtesz, hogy Oroszországot bekerítse, a volt szovjet köztársaságokat, elsősorban Ukrajnát ellene fordítsa. Megszegték legalább fél tucat ígéretüket és a megállapodásokat, hogy a Nyugat és a NATO nem fog Oroszország közvetlen határai mentén terjeszkedni, amelyek már Gorbacsov és Reagan 1985-ös tárgyalásaitól kezdve elhangzottak. Putyin még 2000-ben, elnökké választásának évében Oroszország felvételét kérte a NATO-ba és a Közös Piacba, hogy országa elfoglalhassa helyét az európai nemzetek körében. Kerek perec elutasították. (Még mit nem! – morogtak az amerikaiak a Pentagonban és a NATO-ban. – Már csak az kellene! Akkor ki lesz az ellenség? Kivel szemben fogjuk megvédeni Európát? Akkor ki fogja megvásárolni a fegyvereket?)

Az orosz–ukrán háború nyomán egész Európában kirobbanó oroszellenesség a középkori vallásos fanatizmusra és már-már a későbbi fajelméletre emlékezteti az embert. Orosz művészek fellépését akadályozzák meg, orosz sportolókat tiltanak ki nemzetközi versenyekről. A svédek és a finnek feladják semlegességüket. A britek mindenben Amerikát követik, a franciák is feltétel nélküli támogatói az ukránoknak. Az Európai Unió első számú vezetője anélkül megy elítélni a bucsai borzalmakat, hogy azt egy pártatlan bizottság kivizsgálta volna. Visszatérő motívum, hogy a szégyenletes 1938-as müncheni egyezmény, amikor a Nyugat – csak hogy elkerülje a háborút – behódolt Hitlernek, nem ismétlődhet meg.

Biden elnökségét megelőzően az amerikaiak bevallottan több mint ötmilliárd dollárt fordítottak Ukrajna felkészítésére Oroszország ellen (a demokrácia kiépítése címén). Azóta 2,4 milliárd dollár értékben szállítottak fegyvert Ukrajnának, legutóbb pedig egy nyolcszázmillió dolláros összeget hagytak jóvá e célra. Ugyanakkor az ukránok nem adták meg az alapvető kisebbségi jogokat a nyolc és fél millió Ukrajnában élő orosznak és a kárpátaljai magyar kisebbségnek sem. (Ez valahogy elkerülte a demokráciaépítők figyelmét.) És nemzeti hőst csináltak Sztepan Banderából, akinek az ukrán csapatai a németek oldalán harcoltak a szovjetek ellen a második világháború idején, és részt vettek zsidók és oroszok tömeges kivégzésében. Úgyszintén nemzeti hőssé vált a második világháború idején kétes szerepet játszó ukrán nemzeti hadsereg vezetője, Roman Suhevics is.

 

A háborús doktrínát félre lehetett volna tenni arra az esetre, ha a békés kudarcot vall. De hát akkor mi lett volna a fegyverekkel? Afganisztánból kiszorultunk, most hova szállítsuk a haditechnikát? – sopánkodnának az óceán túloldalán. „És akkor már késő lenne, Ukrajna nincs felfegyverezve.” Valóban későn lenne? Ezt a háborút a csatatéren fogják megnyerni? A bojkottot, az embargót, a kereskedelmi és pénzügyi szankciókat akkor is el lehetett volna indítani, csak éppen megelőzték volna egy ország romhalmazzá lövését, a sok halottat és a sok millió menekültet.

Nem az Ostpolitik vallott kudarcot, Amerika és a NATO háborús doktrínája győzött.

Kiss Károly

A szerző közgazdász

Borítókép: Tüntetők tiltakoznak az Ukrajnát ért orosz támadás ellen a NATO brüsszeli székháza előtt 2022. február 25-én (Fotó: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)

]]>www.magyarnemzet.hu]]>

 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Jobbegyenes (2387) Autómánia (61) Történelem (15) Sport (729) Emberi kapcsolatok (36) Tereb (142) Titkok és talányok (12) Szépségápolás (15) Rejtőzködő magyarország (168) Mozi világ (440) Mozaik (83) Gazdaság (667) Belföld (8) Heti lámpás (260) Politika (1581) Életmód (1) Irodalmi kávéház (513) Mondom a magamét (6249) Gasztronómia (539) Flag gondolja (33) Vetítő (30) Egészség (50) Alámerült atlantiszom (142) Kultúra (6) Tv fotel (65) Nagyvilág (1464)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>