{...} amelyek egykori szövetségesük, a tömeggyilkos Sztálin, „Joe bácsi” hátát lapogatva Oroszországban, a Krím félszigeti Jaltában oly jóízű egyetértésben osztották fel Európát övezetekre, és ítélték Magyarországot is tartós kommunista rabságra.

A nyugati hatalmak már jó ideje fenték a fogukat a Moszkva elleni szankciókra.

Vlagyimir Putyin Oroszországát az Európát akkor felosztó hatalmak most azért szankcionálják, mert a Nyugatnak fáj, hogy a Krím félsziget az ott rendezett népszavazást követően visszatért Oroszországhoz. És mert a demokratikusan megválasztott ukrán kormány erőszakos megdöntése nyomán kitörtek az ország etnikai kettészakadásához vezető harcok.

A nyugati hatalmak már jó ideje fenték a fogukat a Moszkva elleni szankciókra. Emlékezzünk csak: már 2014 februárjában a Fekete-tenger melletti Szocsiban tartott téli olimpián nagy volt a mozgolódás e sportrendezvény bojkottjáért. Az okok közül néhány: az oroszok hoztak egy törvényt, amely megtiltotta, hogy kiskorúaknak „nem hagyományos nemi kapcsolatokat” propagáljanak; Moszkva menedéket nyújtott Edward Snowdennek, az amerikai hírszerzésről jó néhány leplet lerántó egykori hírszerzési ügynöknek; az oroszok támogatták Szíriában az Aszad-kormányt. Joachim Gauck német és Francois Hollande francia elnök bejelentette, hogy nem lesz ott az olimpiai megnyitón.

A bojkott egyoldalúsága már akkor is feltűnő volt, hiszen a sportvilágot nem látszott zavarni ennyire az, hogy a 2022-es labdarúgó-világbajnokságot 2010 decemberében annak a Katarnak ítélték, ahol a homoszexualitás törvénytelen, és azt korbácsolással, illetve börtönnel büntetik.

A jelek szerint a szankciók és a bojkott világában sem az elvek, hanem a geopolitikai érdekek döntenek.

Március 26-án Szaúd-Arábia vezetésével több térségbeli ország megtámadott egy szuverén államot, Jement. A szunnita Szaúd-Arábia – ahol olaj bőségesen van, emberi jog semmi – száz vadászgépet, százötvenezer katonát és hadihajókat küldött a jemeni síita huti lázadók leverésére. Szaúd-Arábia az Egyesült Államok stratégiai partnere. Sem Washingtonnak, sem Brüsszelnek álmában nem jutna eszébe, hogy Rijadot nemhogy szankcionálná, de akár megróná azért, amit tett, holott már humanitárius katasztrófa alakult ki a beavatkozás eredményeként.

De vajon mi lett volna a Nyugat rea­gálása, ha az amerikai és uniós támogatással megdöntött Janukovics ukrán elnök kér orosz katonai segítséget? Noha az erőszakkal megbuktatott ukrán elnök legitimitása összehasonlíthatatlanul erősebb az iráni támogatást élvező hutik ellen külső beavatkozást kérő Abdurabbu Manszúr Hádi jemeni elnökénél, akinek 2012-ben, a jemeni választásokon nem volt alternatívája.

Vagy kinek jutna eszébe szankciókat javasolni a demokratikus berendezkedésű Indiával szemben, amelynek hétszázezer katonája és egyéb rendfenntartója gondoskodik arról, hogy az évtizedek óta megszállása alatt tartott 12,5 milliós Kasmírban az otta­niak még álmodni se merjenek gyarmati státusuk megváltoztatásáról?

Az emberjogi szervezetek szerint Kasmírban 1989 és 2011 között nyolcvanezer embert öltek meg, illetőleg tüntettek el az indiai megszállók. Kasmírban nincs falu, ahol ne kínozták volna meg emberek százait, beleértve a gyerekeket. Sokuk nemi szervébe áramot vezettek. Egy ottani emberjogi szervezet arról számolt be, hogy egy kasmírit egy hónapig magánzárkában tartottak ennivaló nélkül. A hatvanéves ember a saját húsát volt kénytelen enni, hogy ne haljon éhen. Az indiai kasztrendszerről ne is essék szó, noha az súlyosabban eshetne latba egy tárgyilagos szemlélőnek, mint azok az okok, amelyek Szocsi esetében felvetették a bojkott gondolatát.

De India emberi jogi szempontból vidám hely a harmincmilliós Üzbegisztánhoz képest, amely Németországtól kezdve Nagy-Britannián át az Egyesült Államokig Nyugaton a kedvenc közép-ázsiai szövetséges.

A hetvenhét éves Iszlam Karimov elnök negyedszázada vaskézzel uralja az országot. Ugyanakkor igaz, ami igaz, az emberi jogok terén van javulás: míg korábban nem egy ellenzékit forró üstbe dobva főztek meg, ma már csak forró vizet locsolnak mezítelen testükre. A körömletépés éppen olyan bevett gyakorlat, mint nálunk a Rákosi-érában. Mindezek ellenére Karimovot 2011-ben Brüsszelben José Manuel Barroso akkori bizottsági elnök széles mosollyal és kézrázással fogadta, majd pedig az emberi jogokra szintén oly kényes NATO Taskentben összekötő irodát nyitott.

Ami a szankciókat illeti, legyünk igazságosak: 2005-ben az Európai Unió elrendelte őket, miután a taskenti Andizsán városában a rezsim ötszáz tüntetőt mészárolt le. De a szankciókat azután csendben feloldották. A német kormány üzbég tiszteket kezdett kiképezni Németországban, és évente több tízmillió eurót utalt át a taskenti kormánynak cserébe a Termizben létesített német támaszpontért, amely olyannyira fontosnak bizonyult az amerikaiak vezette afganisztáni hadjáratban.

Mint ahogyan nincs egyetlen nyugati politikus sem, aki felvetné, hogy a Jimmy Carter volt amerikai elnök által apartheid rendszernek nevezett Izrael ellen szankciókat léptessenek életbe mindaddig, ameddig az nem adja fel az általa megszállt, illetve hermetikus bojkottal sújtott palesztin területeket. Az eredeti dél-afrikai „apartheid” (a fajok elkülönítése) rendszerét a világ széles körű, szigorú bojkottal buktatta meg, ami azt mutatja, hogy a szank­cióknak van foganatjuk. A Szocsiban rendezett téli játékok elleni, végül elvetélt bojkott élharcosa, Joachim Gauck vagy az oroszok elleni szankciók fenntartásában elöl járó Angela Merkel kancellár ugyanakkor a mostani apartheid rendszer elleni bojkottot, ha rákérdeznének, felháborodottan utasítaná el.

Pedig az iráni kormányt is a szankciók ültették a tárgyalóasztalhoz, noha az ellene felhozott vád a képzelet szüleménye, ugyanis Teherán soha nem szándékozott atomfegyvert előállítani. Aki az interneten rákeres a szankciók okául megjelölt, képzelet szülte „atomprogram” („nuclear program”) fogalomra, meglepődve fogja tapasztalni, hogy egyetlen találatot nem kap úgy, hogy ne lenne mellette Irán neve.

Mindennél már csak az perverzebb, amikor nyugati lapok, egyes uniós és európai politikusok Magyarország ellen sürgetnek szankciókat.

Lovas István - magyarhirlap.hu