Angela Merkel német kancellár hétfői, öt órán át tartó budapesti látogatása önmagában is siker volt abban az értelemben, hogy bizonyította az ellenkezőjét annak az ellenzéki tézisnek, amely szerint a magyar miniszterelnök hermetikusan elszigetelt.

Arról az „elszigetelt” miniszterelnökről van szó, akit az EU legerősebb hatalmának első embere után a világ legnagyobb országának vezetője, Vlagyimir Putyin orosz elnök látogat meg. A hazai ellenzéket nyilván az is kínosan érintette, hogy ellentétben Merkel 2007-es látogatásával, amikor az ellenzékben lévő Fidesz vezetőjét, Orbán Viktort felkereste, február 2-án sem az MSZP-vezér Tóbiás, sem Gyurcsány volt miniszterelnök nem szerepelt a meglátogatandók között Merkel napirendjén.

Az egymással homlokegyenest ellentétes hírek özöne miatt a vizit mérlegének megvonásával nyilván még várni kell. Legalább Putyin elnök látogatásának lezártáig, hiszen a német vezető budapesti látogatásának fő célja egyértelműen Magyarország „oroszügyi” álláspontjának alaposabb megismerése, netán annak befolyásolási igyekezete volt.

A hazai sajtó kivételesen abban most csaknem teljességében megegyezett, hogy Angela Merkelt dicsérte. A balliberális sajtó kritika nélkül, az idegen szuperhatalom fejének járó megszokott szolgai rajongással, mint ezt esetében megszoktuk, a jobboldali sajtó pedig udvariasan a pozitívumokat emelte ki.

Ha a szabad sajtó egyik elsőrendű feladata a kritika, akkor talán érdemes e látogatást egy eddig nem tárgyalt szempontból is megvizsgálni. Akár úgy, hogy a világ második legbefolyásosabb vezetőjét bíráljuk. Hiszen, mint tudjuk, a magyar sajtó szabad. Ellentétben például Görögországgal, ahol a most menesztett görög kormány egyszerűen bezárta a közszolgálati adókat. Amit Brüsszel is elfelejtett bírálni.

A Merkel-látogatás vitákkal volt terhes. A hazai sajtóbeli összegzéseket ismerjük. De a nyugatiak nagy része is ezt húzta alá tudósításai címeiben: Merkel összecsap Orbánnal a „demokrácia” jelentéséről (Euobserver.com); Magyarország elsodródik (Frankfurter Allgemeine Zeitung); Angela Merkelt durván elutasítják Magyarországon, amikor Orbán Viktor kiáll az „illiberális” demokrácia mellett (Sydney Morning Herald); Merkel megkísérelte Orbánt nyomás alá helyezni (Svenska Dagbladet Nyheter); Németország meg akarja akadályozni Magyarország flörtjét Oroszországgal (a svéd közszolgálati rádió online portálja); Merkel sürgeti Orbánt, hogy tartsa tiszteletben az ellenzéket (Euractiv.com). Az N24 nevű német hírcsatorna pedig már a látogatás alatt a képek alatt futó hírekben azt jelentette, Merkel kancellár kioktatta a magyar miniszterelnököt, hogy működjön jobban együtt az ellenzékkel és a civilszervezetekkel. Melyek nem idegen ügynökök, mondta Merkel Budapesten – nyilván annak a Washingtonnak a meglepetésére, ahol e szervezeteket idegen ügynökökként kell regisztrálni az igazságügyi minisztériumban.

Angela Merkel budapesti viselkedésének bírálatát kezdjük egy általános megjegyzéssel. Eddig még soha nem bizonyította be senki, hogy egy szívélyes, diplomatikus, a belügyekbe történő beavatkozást kerülő, csak a két oldal érdekeit előmozdítani kívánó kétoldalú csúcstalálkozó kevesebb eredménnyel jár, mint annak ellenkezője. Nem véletlen, hogy Kína hatalmas ütemben szorította ki Afrikából az amerikai és nyugati befolyást azzal a politikájával, hogy kínai vezetők soha nem bírálják a meglátogatott országokban tárgyalópartnereiket. Azt is felvethetjük, vajon mit ért el a Nyugat azzal, hogy évtizedeken át bírálta Kína emberjogi és Tibet-politikáját.

De a magyar Külügyminisztérium sem maradhat ki a bírálatból. Már a látogatás előtt egyértelmű volt, hogy a német kancellár a magyar belpolitikáról is akar beszélni „kollégájával”. Az amerikai AP Merkel szóvivőjére, Steffen Seibertre hivatkozva adott hírt arról, hogy Budapesten megtárgyalják „a magyar belpolitikai fejleményeket”, beleértve „az antiszemita incidenseket”.

Szarvashiba volt a berlini külügyminisztériumtól nem követelni, hogy belpolitikai témák ne szerepeljenek a kancellár napirendjén. Vajon elképzelhető lett volna, hogy Újdelhiben Merkel a kasztrendszer felszámolását követeli, az ötmilliós Szingapúrban az ottani hibrid demokrácia illiberális részének felszámolását, Szaúd-Arábiában az emberi jogok bevezetését, Izraelben legalább a tíz éven aluli palesztin gyerekek legyilkolásának felfüggesztését?

Magyarországnak igen erős adui vannak, hogy Németországtól a belügyekbe be nem avatkozást kikövetelje. Nemcsak a harminc harci helikopter megvásárlásának ígéretével a német–francia konzorciumtól, de a magyar fél azzal is vissza tudta volna tartani a belpolitika szerepeltetését, hogy az orosz kérdésben netán akár a valódi szándékhoz képest merevebbnek állítja be a magyar álláspontot, amelyből azután Budapest „engedett” volna, ha Merkel tartja magát ígéretéhez, és nem avatkozik be a magyar belügyekbe.

A bátorság szinte mindig kifizetődik. Nincs olyan szakember, aki ne mondta volna, hogy André Goodfriend mint ügyvivő csupán az amerikai külügyminisztérium álláspontját képviselte, és az új nagykövet ezt folytatja. Nem így történt. Az a magyar hajlandóság, hogy Goodfriendet konkrétumokkal alá nem támasztott korrupciós vádjai miatt akár bíróság elé vigyék, meggyőzte a State Departmentet, hogy a kétoldalú kapcsolatok normalizálása érdekében Colleen Bell nagykövet megérkezte alkalmával érdemes szakítaniuk a régi politikával.

Ami a legnagyobb port felvert, az illiberalizmussal kapcsolatos hajba kapást illeti, a német kancellár megdöbbentően felkészületlennek mutatkozott, hiszen tudta, hogy újságíró erre rákérdezhet. Illett volna a magyarországi antiszemitizmus „erősödésére” (az bizony erősödik, mondta neki Heisler András Mazsihisz-elnök, csak „nincs rá empirikus bizonyíték”) hangszerelt cikkek mellett a témában legalább egy cikket olvasnia. Azt az alapvető írást, amely Fareed Zakaria – az egyetlen élvezhető CNN-műsor, a GPS házigazdája – tollából jelent meg a Foreign Affairs, a vezető amerikai külpolitikai folyóirat 1997. évfolyamának utolsó számában. És akkor nem kellett volna Merkelnek azt mondania, hogy az illiberalizmust nem tudja értelmezni.

Az ATV-ben szerdán a magyar–amerikai ellentétek ügyében sarokba szorított Jeszenszky Géza volt szuper-transzatlantista külügyminiszter csak annyi ellenérvet tudott felhozni a Washingtonnal szemben az Orbán, Kövér és Lázár kemény kritikáit idéző Mészáros Antóniának, hogy „a szövetségesekkel nem vitázunk”.

Jól elszólta magát.

Lovas István – magyarhirlap.hu