Nem sokat értek a motorokhoz, de utazásunk során a „bejáratós” egyfajta varázsszó volt. Azt jelentette, hogy időnként olajat kellett cserélni. Személyautónál nem bonyolult dolog ez. Úgy negyven éve lement az ember a Tisza-partra, lecserélte az olajat, bele a folyóba, hiszen az mindent elbír, még jól le is mosta a kocsit...

 

 

Ma már eu-konformabb módon tesszük ezt, elmegyünk a szervizbe, ahol pár ezer forintért megcsinálják az olajcserét. A használt olaj veszélyes hulladék, (remélhetőleg) megy a megfelelő helyre. Egy autónak több ezer km-t ki kell bírnia két olajcsere között. Nem úgy a buszunknak...

 

December 13-a volt, éjszaka és arra ébredtünk, hogy álla busz és fázunk. Ha nem járt a motor, akkor értelemszerűen fűtés sem volt. S ahogy kinéztünk az ablakon, a nagy sötétségben láttuk, hogy Románia errefelé már havas, jeges. Végül is tél volt...

 

A motor pedig azért nem járt, mert olajat kellett cserélni! Hogy ezermester sofőreink miből szűrték le, hogy ezt pont ott és akkor kell megtenni, nem tudom, de nekiálltak a koránt sem könnyű feladatnak.

 

Volt abban némi logika, hogy a Karosa buszon az utastérből, az ülések közötti „folyosón” hozzá lehessen férni a motorhoz. A probléma csak az volt, hogy a Karosa buszokat nem Indiába való utazásra tervezték, így a motorhoz sem lehetett olyan könnyen hozzányúlni, mivel a karfák magasságáig csomag csomag hátán. Így első álmunkból felriadva kénytelenek voltunk pakolni. Álmosan, nyűgösen, nem értve hol vagyunk. A csomagok az ölbe, a sofőrök, akik szerelőkké vedlettek, vagy egy órát dolgoztak, mire végre kijelenthették, indulhatunk. Az öreg busz nekilendült. Irány India...

 

1993-ban jártunk. Beértünk Temesvárra, abba a városba, ahol Tőkés püspök úr (akkor még lelkészként) akarva, akaratlanul kirobbantotta a román forradalmat (melyről később azért kiderült, hogy a másodvonalbeli kommunisták puccsa volt).

 

Temesvár, melyet manapság Timisoraának hívnak, háromszázezres város. A Bánság „fővárosa” már a római időben is lakott hely volt, egy erőd állott a város helyén, mely a népvándorlás évszázadaiban elnéptelenedett, összeomlott. Új vár az Árpádok alatt épült. Károly Róbert egy ideig itt rendezte be székhelyét. Dózsa György e várat ostromolva esett fogságba, itt is égették meg.

 

 

 

A törökök 1552-ben elfoglalták (Eger várát ekkor nem sikerült), s egészen 1716-ig uralták. 1849. augusztusában a honvédsereg sikertelenül ostromolta. Temesvár katonái a közeli Arad hónapokig körülzárt várát is igyekeztek katonailag segíteni.

 

A Kiegyezés után, a Monarchia városaként fejlődének indult. Közlekedhettek a lakosok itt omnibuszal, sőt 1884-ben Európában elsőként itt volt közvilágítás.

 

Az I. Világháború utáni káoszban a rövid életű Bánáti Köztársaság fővárosa lett. Élt 24 napot! Ezt követően a Bánát egy része a Szerb-horvát-szlovén királysághoz, másik része, Temesvárral együtt Romániához került.

 

1910-ben az utolsó Monarchiabéli népszámláláskor Temesvárnak 74 ezer lakosa volt. Majd a fele német nemzetiségű, 38% magyar, 10% román és majd 5% szerb.

 

 

2002-ben a város lakossága már 317 ezer fő volt. Érdekes, hogy a magyarság lélekszáma csak kis mértékben csökkent, 28 ezerről, 24 ezer főre, de a németek létszáma az ötödére olvadt, a szerbeké megkétszereződött, és a románok száma 270 ezer fő fölé emelkedett. Gyakorlatilag a város elrománosodott.

 

 

A város szülötte volt Kiss Ernő honvéd tábornok, aradi vértanú (1799.06.13.), Klapka György, a komáromi vár védője (1820.04.07.). De itt született 1902-ben Tarzan megformálója, Johnny Weissmüller is.

 

 

Temesvárból viszont ezen a borongós éjszakán nem sokat vettünk észre. A fiatal román demokráciában (?) nem volt közvilágítás. Abban a városban, mely Európában az első volt...

 

Buszunk kikanyargott a városból és tovább haladt a román-bulgár határ felé. Szegedtől már megtettünk 150 km-t. Már csak kb. 7850 km volt hátra...

 

Újra elaludhattunk, miközben buszunk rótta a kilométereket.

 

Kisebb településeken utaztunk keresztül. Újmosnica (Moşniţa Nouă) Temesvártól mindössze tíz km-re található. 1902-ben alapították szentesi (!) földművesek. Ma már kevés magyar él itt.

 

Romániára jellemző, hogy több falu tartozik egy közigazgatási egységbe. Így az Újmosnicától néhány km-re található Bródpuszta (Albina) is ide tartozik. 1925-ben jött létre a település, erdélyi román telepesekkel, 2002-ben 2 (kettő) magyarlakossal.

 

Nagykövéres (Chevereşu Mare) Temesvártól már 18 km-re található. Errefelé volt Ceausescu kedvenc vadászterülete. A falunak jelenleg a lélekszáma alig haladja meg az ezer főt. A XVIII. Században először oltyánok költöztek a faluba (a valaha létezett Szörényi bánság területéről), pár évtizeddel később magyarok, majd mócok.

 

Kik a mócok? Egy román nyelvű népcsoport. A mócok önmagukat a trákok és a római légiók katonáinak leszármazottjainak tartják.

 

 

Nagykövéresen 2002-ben tíz magyar lakott, míg egy évszázaddal korábban több, mint kétszáz. A falu azonban igazán arról nevezetes, hogy 1724-ben itt hunyt el 185 esztendősen a Bánát matuzsáleme, Petru Czartan. Ha valóban igaz lenne, hogy ennyi időt megért, akkor még a Magyar Királyság három részre szakadása előtt született volna, végigélte volna a török hódoltság idejét, ami maga is egy kisebbfajta csoda.

 

Vajon élhet az ember 185 esztendeig?

 

Elöljáróban csak annyit, hogy Indiába igyekeztünk. Többek között egy Khatu nevű kis faluba, ahol a radzsasztáni szent, Bhagwan Sri Deep Narayan MahaprabhuJi élt, aki 135 esztendősen távozott el ebből a világból.

 

Paul Brunton említett az India titkaiban több ezer éves jógikat.

 

Nem zörög a haraszt...

 

 

Közvilágítás Temesváron, avagy mi az, ami magyar?

 

 

Nawesh