Egyébként a temetőrongálásért való felelősség kérdése azóta is megoldatlan. Különösen, hogy időközben két tanú is halálos „balesetet” szenvedett… Legszomorúbb az egészben, hogy következményeit tekintve a Carpentras-ügy egyáltalán nem számított újdonságnak. Alig tíz évvel korábban már csaknem ugyanígy lejátszódott.

1980. október 3-án, hét hónappal az elnökválasztás előtt bomba robbant a párizsi Copernic utcai zsinagóga mellett. A merényletet egy össztársadalmi pszichoterápiát igénylő, teljesen irracionális légkörben a szélsőjobboldalnak tulajdonítottak. Az utcán elszabadult a pokol. A különböző zsidó „önvédelmi” alakulatok fogdmegjei rendőrökre támadtak rá, szabályos hajtóvadászatot folytattak feltételezett újfasiszta aktivisták után, többeket közülük kis híján meglincseltek, nacionalista kiadványokat árusító könyvesboltokat támadtak meg, és még a bírósági tárgyalótermekben is terrorhangulatot teremtettek.

Ha az akkori tömeghisztéria végül nem is torkollott speciális törvénykezésbe, az Izrael elárulásával vádolt jobboldali Valéry Giscard d’Estaing 1981. május 10-i vereségéhez és így a (kommunistákkal kokettáló) szocialistapárti Francois Mitterrand győzelméhez kétségtelenül nagymértékben hozzájárult. Nagyon gyorsan kiderült ugyan, hogy a merénylet tetteseinek semmi közük sem volt a szélsőjobbhoz, sokkal inkább a közelkeleti konfliktushoz, de mit számít! Győzött a mesterségesen felkorbácsolt érzelem. Harminc évvel a történtek után még ma is folyik a nyomozás.

„A leforrázott macska a hideg víztől is fél” – mondja egy francia közmondás. A macska valószínűleg igen, a politikai osztály bizonyosan nem. Pavlovi reflexként rendszeresen lépre megy.

2004. július 9-én egy fiatal nő azt állítja, hogy a párizsi metróban rasszista támadás érte. A politikai élet főmuftijai haladéktalanul hangot adnak „felindultságuknak”. Megint azok a fránya érzelmek. A köztársasági elnök, a képviselőház elnöke, a miniszterelnök egymást túllicitálva bélyegzik meg az utasok „gyávaságát”, akik nem avatkoztak közbe, hogy megvédjék a szerencsétlen áldozatot a szkinhedektől. Egyes forrófejű képviselők tyúkagyában talán még az is felmerült, hogy törvényt kellene hozni a gyávaság ellen. Erre azonban már nem volt idejük. A nyomozás gyorsan kiderítette, hogy a panaszos valójában egy pszichopata, és ezen a napon ugyanúgy nem volt támadás a metróban, ahogyan szürkeállomány sincs a hivatásos „izgulékonyak” fejében.

Egyébként nem az antirasszizmus és származékai jelentik az egyetlen területet, amelyen a francia politikusok az „érzelmi sokk” hatására cselekednek. 2008. november 4-én Barack Obamát megválasztják az USA elnökének, mire Franciaországban egy újabb kollektív hisztéria tör ki. Ez alkalommal az emóciót nem siránkozás, hanem ujjongás táplálja. A másság győzelmet aratott a tengerentúlon: hurrá és hallelúja! Franciaországnak is alkalmazkodnia kell a szín-vonalhoz. A jövő immáron fekete, amely a remény színeként a zöld helyébe lépett. Sebtében ki is neveznek egy kameruni származású négert a provence-i régió prefektusának. Kompetens vagy inkompetens? Mit számít? A kérdés fel sem merül. Túl erős az emóció. Franciaországnak elő kell mozdítania a négerek ügyét.

Franciaországban, az emberi jogok hazájában a szólásszabadság szent és sérthetetlen. Olyannyira egyébként, hogy veszélyes dolog élni vele anélkül, hogy ne tanúsítanánk rendkívüli óvatosságot, mert különben nagyon megüthetjük a bokánkat, ha netán szóban vagy írásban letévednénk a politikai, vallási vagy történelmi korrektség egyre keskenyedő mezsgyéjéről. Az állampolgári éberséget hivatásszerűen megtestesítő társadalmi szervezetek száma és tevékenysége jelentősen megnövekedett az utóbbi években, a legrégebbiektől (LICRA, MRAP vagy LDH) a legújabbakig (SOS Racisme, HALDE, CRAN és mások), annak bizonyítékaként, hogy a terület szigorú felügyelete igencsak jövedelmező elfoglaltság, és mindenképpen olyan biznisz, amelynek prosperitására a jelek szerint nincs hatással a világválság.

A kézi vezérelt „állampolgári felháborodás” legutóbbi áldozata, Éric Zemmour újságíró például azért került slamasztikába, mert az egyik tévéműsorban volt képe (és bátorsága) kijelenteni azt az egyébként köztudott, ám jogos önvédelmi reflexből inkább bölcsen elhallgatott evidenciát, miszerint „a drogkereskedők többsége fekete és arab”. Munkahelye, a konzervatív (?) Le Figaro által elbocsátással fenyegetett, az antirasszista szervezeteknél meakulpázásra kötelezett, a saját szavait megcáfoló és szánalmasan magyarázkodó Zemmour ellen a televíziós műsorvezető – akit azzal vádolt meg, hogy „csőbe húzta” – rágalmazásért, az SOS Racisme pedig faji rágalmazásért indított pert. Ráadásul pedig Canossa-járására, úgy tűnik, magával viszi a párizsi fellebbviteli bíróság főügyészét is, az ikonoklaszta állásfoglalásairól ismert Philippe Bilgert, akit hivatali fölöttese azért rendelt magához rapportra, mert személyes blogjában megerősítette Éric Zemmour vitatott szavait.

„Mi, emberek, úgy vagyunk felépítve, hogy az érzelmeink majdnem mindig csapások…” – írta az egyik francia filozófus. Ez sajnos minden nap egyre inkább bebizonyosodik. És nemcsak Franciaországban…

Gazdag István, demokrata.hu