Mikor Napóleon úgy döntött, hogy alkotmányt ad a francia nemzetnek, egy tudós férfiakból álló bizottságot nevezett ki erre a feladatra. Az urak igen nagy gondban voltak. Mit írjanak az alkotmányba, hogy ne vonják magukra az első konzul haragját. Elmentek hát hozzá és egyenesen  megkérdezték: mit írjanak bele. Fogalmazzanak tömören és homályosan – hangzott a válasz. Így keletkezett, az azóta is minden nemzet számára mértékadó, francia alkotmány.

Már a Biblia is leírja, hogy ideje vagyon mindennek. Most a gigászi problémák gigászi megoldásának  ideje jött el. A kormány ugyanis – megvalósítva a bűnismétlés minősített esetét – gyorsan egymás után elfogadta a az ún. „Lex CEU”-t és a „civil” szervezetekről szóló törvényt. Miután mindkét törvény ugyanazon, jól körülírható értelmiségi kör érdekeit sérti, bizonyosak lehetünk benne, mindent el fognak követni, hogy az elkövetkező időkben sokat halljunk ezekről a törvényekről, mint a nyílt fasizmus félreismerhetetlen tüneteiről.

Nyitóeseményként – mert nem aprózzák el – most vasárnap megbuktatják a kormányt, a szokásos, győztes csapat bevetésével, Gulyás Marcitól Zagyva György Gyuláig, – a többit aztán majd meglátjuk. Az események alakulását elnézve még azt is megkockáztatom, hogy a dolog egy időre akár háttérbe is szoríthatja az n+1 szexuális identitás érdekes sajátosságainak elemzését és képviselőik színes, tartalmas életének ismertetését. Bár minden valószínűség szerint az említett szexuális kisebbségek is fel fognak vonulni a kormánybuktatáshoz, méghozzá a „Sündisznóval csak óvatosan” elnevezésű csoport vezetésével.

Hogy a magyar értelmiség miképpen jut el minden alkalommal olyan problémák vehemens megvitatásához, sorskérdésként való felvetéséhez, melyek a társadalom, a „nép”, kilencven százalékát nem hogy nem érdeklik, de kifejezetten dühítik, azon már sokat gondolkodtam, de a notórius hülyeségen kívül más okot nem találtam. Lehet, hogy nincs is.

Minden esetre egészen bizonyos vagyok benne – minden különösebb kutatás nélkül – hogy a nagy többség számára a budapesti egyetem, vagy a különböző jogvédő szervezetek egyaránt indifferensek, nem ismerik őket, mi több nem kíváncsiak rájuk, annál is inkább, mert az égvilágon semmi dolguk velük. Sem a CEU-val, ami tulajdonképpen nem más, mint k-európai libsi altiszti iskola, sem a „civil” szervezetekkel, melyek a CEU-n képzettek későbbi megélhetéséről gondoskodnak, hogy kerek egész legyen a dolog.

Fasisztákon kívül senkit sem hagyunk az út szélén.

Miután a „lex CEU” született meg először, a „mértékadó” értelmiség is arra reagált a leghamarabb. Méghozzá nem is akárki, hanem maga Sólyom László az Alkotmánybíróság és a Köztársaság volt elnöke, további három akadémikus jogtudor társaságában beadványt intézett az Alkotmánybírósághoz, melyben kifejtik, hogy szerintük miért alaptörvény ellenes a „lex CEU”.

A jeles szerző és a dolog aktualitása okán a beadvány főhír lett a simicska-média legmagasabban világító csillaga, az Index hasábjain, „Sólyom Lászlóék megírták az AB-nek, miért védhetetlen a lex CEU” címmel. Tegyük túl magunkat azon, hogy „ Sólyom Lászlóék” semmi ilyet nem írtak, hanem csupán a véleményüket – mely semmivel sem előbbre való, mint bárki másé – nyilvánították ki a kérdésben, a döntést az Alkotmánybíróság hozza meg. (Miközben természetesen tudjuk, hogy valójában a felcsúti stadionban Mészáros Lőrinc és Habony döntenek az efféle kérdésekben. Esetleg még Putyin.)

Miután mindenféle fórumokon, még az un. „jobboldaliakon” is megírták, hogy micsoda nagyszerű jogi írásmű hagyta el a beadvány készítőinek billentyűzetét, magam is indíttatva éreztem magam, hogy elolvassam. Borzasztó erőfeszítés volt ez nekem, mert évek óta birkózom a magyar bíróságokkal és bármi „jogi” szöveg puszta látványa émelygésre késztet, de megtettem. (Egyszer talán megírom perem/pereim történetét, de tartok tőle, hogy túl hosszú lenne és az abszurd műfaj iránt nem fogékony olvasók elpártolnának tőlem.) Szóval elolvastam a beadványt és mit mondjak, engem nem nyűgözött le annyira. De menjünk sorba.

Mindenek előtt nézzék el nekem, hogy elfogult vagyok. Sólyom Lászlót és az általa vezetett Alkotmánybíróságot az elfuserált rendszerváltoztatás egyik fő felelősének tartom. Borzasztó büszke volt magára a rendszerváltozás „alkotmányos” végrehajtása miatt. Az, hogy mindeközben a vaskalapos, perfekcionista jogi pöffeszkedés mellett az ország nagyobb részét ellopták, hogy senki semmiért nem viselt felelősséget, az nem érdekelte.

Annál inkább a saját szobrának megmintázása az ún. „rejtett alkotmányozás” révén.

Ez a „rejtett alkotmányozás” tulajdonképpen azt jelentette, hogy véleménye szerint az összebarkácsolt Alkotmánynak volt/van valamiféle „szelleme” melyet csak és kizárólag ő ismert, meg a bíróságban vele együtt ülő többi prókátor, és erre hivatkozással gyakorlatilag kénye-kedve szerint semmisített meg, vagy fogadott el törvényeket, anélkül, hogy erre bárki felhatalmazta volna. Lásd kárpótlási törvény, Zétényi-Takács stb. Nem szeretem Sólyom Lászlót na.

Maga a dolgozat viszonylag egyszerű gondolatmenet szerint működik. Az akadémiai fiskálisok szerint minden olyasmi, ami új feltételeket támaszt az egyetemek működéséhez az túlzó, felesleges és diszkriminatív. „Régóta fennálló jogszerű állapotot változtat meg a törvény. Figyelembe kellene venni a hosszan tartó jóhiszemű joggyakorlást, mely megfelelt a jogszerű helyzetnek.” Ezt még az Eötvös csoport összejövetelén mondta Sólyom a törvénymódosításról.

Na most ez így nem igaz.

A CEU ugyanis eredetileg is kivétel volt, mert az érvényes törvény rendelkezései ellenére nem folytatott alapképzést, ekkor hozták az igazi Lex CEU-t, ami lehetővé tette a kivételt. Mindegy, ez Sólyom szerint „jóhiszemű joggyakorlás”.

Ami az egész beadvány lényegét illeti, alapvetően a kérdés az, hogy egyáltalán mit nevezünk egyetemnek és ki az, aki eldönti, hogy mit nevezünk annak. Az európai közmegegyezés szerint az állam az akire ez a feladat hárul. Mármost ha ez így van, akkor nincs mit tenni, legfeljebb elvehetjük eme jogot az államtól és átadhatjuk valaki másnak, hogy utána őt szidhassuk. Az már más lapra tartozik, hogy egy leírt jogi szövegből bármi és az ellenkezője is vígan levezethető, viszonylag koherens logikával, csak abban kell megegyeznünk, hogy mit jelentenek a „túlzó”, vagy például az „aránytalan” szavak. Ha ezekben meg tudunk egyezni, akkor mindenben meg tudunk. Ha nem, akkor semmiben sem.

Van egy nagyszerű rész, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az indexes cikk szerzője is kiemelte, neki tetszett. Így szól: „Nem működő felsőoktatási intézményekben nem lehetséges semmilyen egyetemi autonómia” – írják az urak. Ez rossz hír, viszont a jó hír az, hogy nem működő felsőoktatási intézményekben a kutatás szabadságát nem lehet korlátozni.

Végezetül mióta a holokauszttagadás bűncselekmény – a sólyom-féle Alkotmánybíróság lelkes helyeslése mellett – azóta igencsak ízlés ellen való dolog a kutatás szabadságát felhánytorgatni. És arról beszélni, hogy „az állam a tudományos igazságok tekintetében nem jogosult dönteni”. De. Hiszen példa is van rá.

]]>http://aristo.pestisracok.hu]]>