Olvasom a Párizsi Magyar Intézetről szóló címeket. Mutatok egy tipikusat: „Még a magyar viszonyokhoz képest is hátborzongató történet jelent meg az Indexen egy Spiró-színdarab letiltásáról.”

Ez utóbbi Soros úr blogjáról, a 444-ről van. Az ellenzéki újságírás fekete pulcsis, kapucnis, kődobáló, antifa huligánjai – a perek elkerülése végett jelzem, hogy ez egy hasonlat volt – ilyen visszafogottan indítják szigorúan a tényekre támaszkodó, az oknyomozó újságírás legszebb korszakát idéző cikküket.

A kultúrharc sűrűjében széles parasztlengőkkel és övön aluli ütésekkel csapkodó balliberális kollégáktól természetesen nem meglepő ez a fajta harcmodor. Építő jellegű kritikák és előremutató, konstruktív viták helyett pontosan így álltak bele például Békés Márton kollégánkba – no és az úgynevezett kultúrharcba is –, akiről azt terjesztették, hogy szinte biztosan Esterházy- és Spiró-könyvekkel szokott alágyújtani az agyonpirospaprikázott pacalpörköltet tartalmazó bográcsa alá, miközben elégedett arccal olvasgatja Orbán gratuláló üzenetét.

Pardon, levelét, hisz a körúton kívül nincsen se internet, se térerő.

Az igazság ezzel szemben az, hogy se Békés Márton, se Bayer Zsolt, se Szakács Árpád nem akart se betiltatni, se égetni könyveket. Pusztán annyit jeleztek, hogy a nagy diktatúrázás közepette a balliberális elit nagy szeretettel fogadja el az állítólagos önkényuralom pénzét, miközben az elnyomásáról szóló történetekkel turnézza körbe az ellenzéki sajtót, ha új lemeze, könyve, színdarabja vagy filmje jelenik meg.

Az esetek jelentős részében a lediktatúrázott hatalom pénzéből. A promóciós, diktatúrázós haknikörutakhoz az ellenzéki sajtó természetesen készségesen biztosítja is a teret és a címlapokat. Napjainkban például Dés László mutatja be hetente háromszor új lemezét, no és a Magyarországon tomboló diktatúrát.

A művészek ilyenkor szégyenlősen elpirulva hallgatják a saját megkérdőjelezhetetlen szellemi nagyságukra vonatkozó újságírói kijelentéseket. Mindig új produktum közeledtét jelzi, ha hirtelen tele lesznek az újságok egy-egy művésszel, és zenészeink/íróink/rendezőink interjúk tucatjaiban önkényuralmazzák saját hazájukat. Nem, nem a kormányt kritizálják. Nem egy újabb törvény szerintük hibás részeire mutatnak rá. Nem egy intézkedéssel kapcsolatban fogalmaznak meg kritikai észrevételeket.

Dehogy. Bűzös, fullasztó és elviselhetetlen levegőjű diktatúraként emlegetik Magyarországot. Menthetetlen országról beszélnek. Rezsimeznek, amit csak egy forradalom söpörhet el.

Szotyolaköpködő, a kultúrát gyűlölő miniszterelnökről hazudoznak, miközben a Fidesz-kormánytól kapott pénzből csinálnak kultúrát. Lebutázzák, levidékiezik, mocskolják, agymosottnak állítják be a Fidesz-szavazókat, és a kormány leváltását követelik, néha még fegyveres ellenállásra is buzdítanak, ami meg barátok közt is bűncselekmény.

Nem pedig kritika. No nemcsak a liberális művészek, de a ballib újságírók is pont így „kritizálnak”. Azt állítják magukról, hogy ők mindössze a munkájukat szeretnék végezni. Azaz a hatalmat ellenőrizni, és pár fontos kérdést feltenni. Kritikai aspektusból szeretnének a kormányra tekinteni.
Hiszen ez a sajtó feladata.

Abba most tényleg ne menjünk bele, hogy a szocialista-liberális kormányok alatt nem a kormányt, hanem az ellenzéket – a Fideszt – ellenőrizték és kritizálták, de azt a ballib sajtótermékek esetében is leszögezhetjük, hogy kormánykritikusnak lenni nem azt jelenti, hogy a Fidesz leváltását követeljük vezércikkekben, publicisztikákban, és minden, de tényleg minden újabb intézkedésről ab start azt írjuk, hogy dilettáns, a legsötétebb vészkorszakot idézi, csődbe viszi Magyarországot, és hogy egy újabb szög a demokrácia koporsójába.

Ez nem kormánykritikus újságírás, hanem szélsőségesen szubjektív ellenzéki propaganda.

De vissza a Spiró-darabra!
Amit nemhogy nem tiltottak be, hanem egyenesen a Publishing Hungary programban, állami támogatásból akartak bemutatni Párizsban. Az intézet igazgatója azt írta, a Párizsi Magyar Intézet fontos és értékes műnek tartja Spiró György Csirkefej című művét, és hogy a három hónapos próbafolyamat során a diktatúrát és elnyomást emlegető rendező, Gerzsenyi Bea minden szakmai kívánságát teljesítették.

Emellett térítésmentes szállást is biztosítottak neki. Így nem tiltotta be a Fidesz Spiró-darabját, és így nem lehetetleníti el az ellenzéki művészeket. Gerzsenyi egyébként a rendezésben szabad kezet kapott, senki nem szólt bele, milyen aktuálpolitikai utalásokkal rakja tele Spiró darabját.

A rendező alkotását, és nem Spiró darabját azután vetette le az igazgató, miután kiderült, hogy a művésznő hivatalos meghívónak álcázva olyan leveleket küldött szét, amikben párhuzamot vont Spiró 1986-os darabja, a kommunizmus időszaka, valamint a mai Magyarország és Orbán Viktor képzelt totalitárius rendszere között.

Gerzsenyi szerint a Csirkefej ugyan a nyolcvanas években íródott a kommunista rezsim bukása előtt, de megint aktuális, merthogy rávilágít a mai Magyarország szomorúságára, sötétségére, abszurditására. Gerzsenyi azt is írta, hogy karaktergyilkosságok áldozatai és számkivetettek az ellenzéki művészek, valamint hogy a butaság államval­lássá alakult. Mondjuk úgy, hogy a rendezőnő egy finoman szólva sem túl sikeres időszakában kapott munkát, lehetőséget és szabad kezet a Párizsi Magyar Intézettől.

Tehát nem kirekesztették, karaktergyilkolták, hanem munkát és feladatot bízott rá a magyar kormány egyik alkalmazottja, ha úgy tetszik a magyar állam. Gerzsenyi, a nagy forradalmár, a hős ellenálló, az Orbánisztán ellen harcoló, bátor partizán meg előbb eltette az elnyomó hatalom pénzét, majd egy ilyen levéllel hálálta meg a gesztust és a munkát.

Legyen ez tanulság minden békejobbot nyújtó, a balliberális művészeknek gesztusokat gyakorló intézményvezetőnek. Így hálálkodik egy tipikus ballib diktatúrázó. Mucsaizik, diktatúráz, a saját elnyomásáról hazudozik, ostobázza a Fideszre szavazó magyarokat, közben meg tartja a markát.
Persze mi nem vagyunk olyanok, mint ők.

Mi nem fogjuk kirekeszteni őket. Közben a kormány a szájuk elé tartja a kezét, hogy tudják, hova is kell harapniuk, miután megírták a számlát.

Apáti Bence - ]]>www.magyaridok.hu]]>