Látható, nem egy túlbonyolított, zavaros rendszer jutott neki, ám ennek ellenére zseniális a szerkezet! Már a harmadik-negyedik átdugdosás után elkerülhetetlenné válik, hogy alaposan megtervezzük a következő lépésünket, és nagyon fontos, hogy vigyázzunk, nehogy bárhol hátramaradjanak magányos, elszigetelt pöckök, amelyeket később már nem lesz lehetőségünk kimozdítani a helyükről. A menet kezdetén üresen maradt likat természetesen mi választhatjuk meg, ügyességünk és gyakorlottságunk függvényében. Egy középtájon szabadon hagyott pont könnyebb, egyszerűbb és gyorsabb játékot tesz lehetővé, míg ha valamelyik sarkot jelölünk ki kezdő pozíciónak, jóval komolyabb kihívásra számíthatunk.

Na, ma dél körül nekiültem e régi, nagy kedvencemnek, és legalább harminc menetet lezavartam egy ültő helyemben. Remek kikapcsolódás volt, élveztem a logikai kihívást, szitkozódtam, amikor csúnyán benéztem valamit, és rettentő mód örültem, amikor sikerült lekopasztanom a táblát. Olyan fifti-fifti végeredmény körül zártam, ami miatt kicsit csalódott voltam, de tudom, csupán magamat okolhattam érte. A kezdő pozíciót menetről menetre váltogattam, így nem eshettem abba a hibába, hogy egy korábbi meccs tanulságait felhasználva könnyebben boldogulok majd. 

Egy szó, mint száz, majdnem öt óra szállt tova úgy, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Nagyszerűen éreztem magam, amihez nem volt szükség komplikált, zavaros, ellentmondásos szabályokra, millió karton- és műanyag jelzőre, ezernyi kártyára, amelyből majd saját paklikoncepciókat építhetek ki. Nem kellett számítógép, konzol, sőt, még társaság sem. Nem kellett ismert frencsájzokat megvásárolni a készítőknek, hogy  én, a játékos, otthonosabban érezzem magam. Nem volt szükség arra, hogy a tévében állandóan mutogatott figurák, képek és színek díszítsék a játékfelületet. Elég volt némi csupasz fa, meg egy vidám logikai rendszer, és máris kész a boldogság. És erről a receptről sosem lenne szabad megfeledkeznie senkinek, legfőképpen a karácsonyi ajándékvásárlás kellős közepén.