Hogy milyen a jó színház, arra azzal adtam választ, ahogyan több mint tíz éve a József Attila Színházat működtetjük. Javasolnám baloldali színész barátainknak, hogy egy picit mélyüljenek el ebben a felfogásban – mondta a Demokratának Nemcsák Károly Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a József Attila Színház igazgatója, a Színház- és Filmművészeti Egyetem felügyelőbizottsági tagja.

– A Miskolci Nemzeti Színház díszletezőmunkásából népszerű színész lett, eljátszott számos drámai főszerepet. Több vidéki és budapesti teátrumban dolgozott, majd jött a Szomszédok című teleregény, aminek egyik meghatározó karaktere volt. Ugyanakkor azóta, hogy Tarlós István főpolgármester úr kinevezte a József Attila Színház élére, eltelt tizenegy év. Elsősorban színésznek vagy inkább színigazgatónak érzi magát?

– Egy nyughatatlan embernek. Sok olyan valakivel találkoztam életem során, aki nem elégedett meg azzal, hogy a napi rutin ismétlődjék. Mindig kerestem valami újabb kihívást. Minél több dolgot csinál az ember az élete során, annál több tapasztalatot szerez. Úgy érzem, ha az élet felkínál egy lehetőséget, akkor azt meg kell ragadni. Én többször megtettem.

– Már a harmadik ciklusát tölti a József Attila Színház élén. Említene néhány fontosabb mérföldkövet?

– Az utolsó pár évben rengeteg sikert értünk el, úgy érzem, sikeres színházat hoztunk létre. Nap mint nap telt ház előtt játszunk, legyőztünk egy sor akadályt. Sokáig csak a háttérszemélyzetet tudtuk alkalmazotti státusban foglalkoztatni, arra nem volt anyagi bázisunk, hogy a színész kollégákat is felvegyük, bár kezdettől társulati tagként kezeltük őket. Ma már van egy olyan kiszámítható gazdasági hátterük, ami lehetővé teszi, hogy nyugodtan dolgozzanak. Ebben a mostani világban ez különösen fontos. A Covid-járvány megviselt mindannyiunkat – nemcsak gazdaságilag, de mentálisan is, és most sem mondhatjuk, hogy felhőtlenül élhetnénk az életünket: itt a háborús helyzet, a gazdasági nehézségek. De a színházat az elmúlt tíz évben felújítottuk, lecseréltük a nyílászárókat, leszigeteltük a falakat, és rengeteg olyan fejlesztést hajtottunk végre, ami komfortosabbá tette az életünket. Ám a munka nagyobbik része még hátravan.

– Mire gondol?

– Sok tervünk vár még megvalósításra. Ha sikerül ezeket legalább elkezdeni, akkor minőségileg sokkal jobb színházat tudunk létrehozni. A József Attila Színház épülete ugyanis valójában egy művelődési ház. Annak épült, ám a színházi technikának rengeteg olyan módozata van, ami segíti az előadások színrevitelét. Nálunk például a raktár a ház túloldalára esik. Ha le kell bontani az előadás után egy díszletet, akkor a kollégáim este fél tizenegykor nekikezdenek, éjjel egy órakor végeznek, a házban lakók pedig, mert a színházépület másik fele lakóház, ennek egyáltalán nem örülnek, és a díszletezőknek másnap reggel ugyanúgy folytatniuk kell a munkát. A terv már az elfogadás szintjén van, és az egész épületet érinti. Kívülről fogunk építkezni. Gyakorlatilag hozzátoldunk a házhoz, egy szintet emelünk rá. A színpad szélességében lesz két oldalszínpad, valójában két torony, amelyeket raktárként is tudunk majd használni. Magához a színpadhoz szerkezetileg nem nyúlunk, de a területünk nagy részét teljesen átépítjük. Egyúttal a fény- és hangtechnikát is meg szeretnénk újítani. Az új épület kívülről a környezetére jellemző modern stílushoz fog illeszkedni.

– Valóban nagyon ráfér a hetvenes évek korszakát idéző épületre ez a korszerűsítés. Mitől függ a döntés?

– Attól, hogy lesz-e rá pénz. Ez tízmilliárdos nagyságrendű kormányzati beruházás.

– Beszéljünk az SZFE-ről. Mint az egyetem felügyelőbizottsági tagjától is kérdezem: ön szerint mi az oka annak a végletekig kiélezett megosztottságnak, ami a tüntetéseket kiváltotta, illetve ami a színészvilágban még erőteljesebben tetten érhető? Mintha darázsfészekbe nyúlna az ember…

– Ami a színészeket illeti, van egy rétege a szakmánknak, akik most úgy gondolják, hogy körön kívül kerültek, pedig meggyőződésük, hogy ők azok, akik tudják, hogy működik a világ és a kultúra. Nem akarok visszamutogatni, de azért az egy érdekes jelenség, hogy amikor Balázs Pétert 2007-ben kinevezték a szolnoki Szigligeti Színház élére, a Pécsi Országos Színházi Találkozón petíciót indítottak ellene. Amikor engem kinevezett Tarlós István főpolgármester úr, petíciót indítottak ellenem. Amikor Dörner Györgyöt kinevezték az Újszínházban, ugyanez történt. Amikor viszont Tarlós főpolgármester úr meghosszabbította a balliberális oldalról kinevezett igazgatók szerződését, akkor nem szóltak egy szót sem, azt természetesnek vették. Mindig azokkal volt gond, akik Orbán Viktor politikáját tartják üdvözítőnek.

– Milyen a jó színház és a jó színészképzés?

– Erre azzal adtam választ, ahogyan több mint tíz éve a József Attila Színházat működtetjük. Javasolnám baloldali színész barátainknak, hogy egy picit mélyüljenek el ebben a felfogásban. A mi színházunkban nagyon sok olyan ember dolgozik, aki nem feltétlenül a jobboldal eszméit vallja, de elfogadják azt az értékrendet, amit képviselünk. Látunk bizonyos értékeket, amiket szeretnénk követni, illetve megmutatni. Egyszer-kétszer voltak konfliktusok abból, hogy határt kellett szabni, mert a mi közönségünk nem biztos, hogy elfogadja, ha két nő csókolózik a színpadon. Akkor el kell menni, és máshol kell a színdarabot megrendezni. Volt sajnos ilyen helyzet, de ezeket mindig kezeltük. A fiataloknak pedig mintát kell adni. Az elmúlt harminc évben volt egy kör az SZFE-n, akik tanítottak, és a fiatalokra nagyon erősen hatottak. Amikor elvégezzük az egyetemet, egy lehetőséget kapunk, de még nem vagyunk kész színészek. Azt a kíváncsiságot kell felkelteni bennük, hogy nyitott szemmel járjanak. Nekem volt egy kiváló mesterem, Ruszt József. Ő hívott Szegedre, ahol számomra egy újabb főiskola kezdődött. De nem tudom, hogy a mai fiatalokban van-e igény arra, hogy egy kiváló mester mellett pallérozódjanak. És ki kellene választani a valóban tehetségeseket. A mi időnkben még volt rostavizsga. Aki azon nem felelt meg, azt eltanácsolták. De most már ez sincs.

– Beszéljünk még egy kicsit önről. A színészválogatott kapitányaként a futballpályán is kitűnően érzi magát. Több mint negyven éve focizik, és több mint 25 éve a csapat kapitánya. Ez bármilyen sportágban kimagasló teljesítmény. Mi hajtja?

– A futball szeretetén kívül azok a lehetőségek, amiket ez a közös játék magában rejt, túl a mozgás örömén. Mondok egy példát. A kilencvenes évek végén a színészválogatotton keresztül kitűnő kapcsolatba keveredtünk az orvosok válogatottjával. Elkísértem őket Klagenfurtba, ahol az orvosok világjátéka volt. Különböző sportágakban indultak az asztalitenisztől a labdarúgáson át a táj­futásig, különböző korosztályokból. Az fogott meg, hogy volt a világjátékoknak egy sporton túli, szellemi része is: a játékokkal párhuzamosan kiállításokat rendeztek, konferenciákat, termékbemutatókat tartottak. Arra gondoltam, hogy miért ne lehetne ennek mintájára a színészek világjátékát is megrendezni Budapesten.

– Sikerült?

– Öt éven keresztül szerveztünk ilyen versenyeket. A sportrendezvények az akkori Népstadionban zajlottak, a Körcsarnok volt a bázisunk, azután a Margitszigeten folytattuk. Nemcsak sportolóként vagy művészként vettem részt benne, hanem meg kellett találnom azokat a támogatókat, szponzorokat, akik ebben lehetőséget láttak. 1994 óta vagyok a csapat kapitánya, de ez nem csupán abból áll, hogy kezet kell fogni az ellenfél kapitányával. Kapcsolatokat kell építenem.

– Mikor van edzés?

– Kedden és csütörtökön reggel. Az időpont nagyon jó, mert a próbáink tíz órakor kezdődnek. Addigra olyan fizikai és lelki állapotba kerülünk, ami a próbához kell. Ma reggel fél nyolctól a Vasas-sportcsarnokban tizenhatan rúgtuk a labdát. Edzés közben van alkalom arra, hogy beszélgessünk, együtt legyünk. Biztos vagyok benne, hogy azok az emberek, akikkel az életben találkoztam, akik nekem sokat jelentenek, hasonlóan gondolkodnak, és ez mindig továbblendített.

– Mi a legnagyobb erőssége? Az önbizalom?

– Azt hiszem, egészséges önbizalmam van. Bár néha talán nem túl sok. Inkább arról van szó, hogy jól működtetem magam körül a kapcsolataimat.

– Például?

– Nem szeretem az sms-eket. Többször találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ha így karácsony táján felhívok valakit, sokszor nem hiszi el: nem akarok egyebet, mint boldog ünnepeket kívánni. Meghökkenünk, mert a világ ilyen: azt sugallja, hogy az ember a második mondatával már kérni fog valamit. Ezen lehet változtatni, főleg ha indíttatásod is van rá, hogy ne így éld az életed.

A teljes interjút ]]>ITT ]]>olvashatják el.

Hernádi Zsuzsa - ]]>www.demokrata.hu]]>