Miképp a folyóknak, a mindennapoknak is megvan a maguk hordaléka. Valamikor régen, több mint fél évszázaddal ezelőtt Déry Tibornak jelent meg könyve A napok hordaléka címmel.

Úgy emlékszem, nagy sikere volt, hiszen mindennapjaink eseményeiről írta le gondolatait, olyan történésekről, amelyek lényegében mindenkit érintettek.

Manapság is ontják a hordalékot a mindennapok. S bár azt reméli az ember, hogy napjaink, valamint a patakok és a folyók az éltető vízen kívül néha „aranyat” is hoznak, nem csak szennyáradatot, sajnos ez utóbbiból van több. Romániából, Szlovákiából, Ukrajnából hömpölyög hozzánk a szennyes lé, a titokzatos bányák titokzatos, időnként gyilkos hordaléka, valamint korunk átka, a hasznosíthatatlan műanyag. Mindez az anyagi világ terméke, ám sajnos a szellemi világ hordaléka is rendre megérkezik. Minap például arról értesülhettünk, hogy nem más, mint az Európai Parlament alelnöke, bizonyos Katarina Barley arról szónokolt a testületben (nem először), hogy minimalizálni kellene Lengyelország és Magyarország támogatását.

E két „renitens” ország kiéheztetésének terve régóta napirenden van, tudjuk jól, és lassan már meg sem lepődünk. Ám hogy vészterhes időkben, amikor az orosz-ukrán háború éppen e két országot sújtja talán leginkább az álságos Európai Unióban, már csak a menekültáradat miatt is, valamint a közvetlen szomszédság miatt, és miközben a kezdetek óta e két ország erején felül igyekszik a menekülteket segíteni, ellátni, nos, a legméltatlanabb arcátlanság ilyen „ötletekkel” előállni.

Katarina asszonyt ez cseppet sem zavarja. Vastag bőrrel az arcán született. Az élet folyamatos harc, tudjuk és tapasztaljuk, ám mindennek van határa. Pontosabban a magasságos unióban nincs, de egyre többen és egyre hangosabban kérdezzük, meddig tűrjük még? Meddig tűrjük és miért tűrjük a rólunk szóló, bizonyítékok nélküli hazugságok tömegét, a gyűlöletcunamit, a magukból kikelve fröcsögő vádaskodók gyalázkodását, az örökös, anyagiakkal való fenyegetést, az életellenes, abnormális eszmék ránk erőltetésének kísérleteit?

Csak mellékesen jegyzem meg, ez a hölgy igazságügyi miniszter is volt hazájában pár évvel ezelőtt. Oda is lett az igazság, azóta is sokan keresik Németországban, de nem nagyon találják. A hétköznapok legalább is ezt mutatják. Elég, ha csak a pár nappal ezelőtti „balesetre” gondolunk, amikor újból a tömegbe hajtott Berlinben egy autós, nyilván mert csupa derű volt az élete. Tudjuk, ezek mind véletlen balesetek. Az idegeneket és az elmeháborodottakat ugyanis keblünkre kell ölelnünk. A Barley-féle emberek ugyanis ilyesféle magyarázatokkal szokták indokolni a tragédiákat.

A mindennapok hordalékáért persze nem kell messze mennünk, maradhatunk itthon is. Meg a Katalinoknál. Egy bizonyos Tüttő Kata nevű tengeri lovasbajnok és főpolgármester-helyettes mostanság azzal a javaslattal állt elő, hogy spórolnunk kellene. Nem neki, hiszen az ő háza táján van mit aprítani a tejbe. Elbitorolva bizonyos Timmermans úr korszakalkotó, spórolásról szóló javaslatait, amelyeket az illető uniós főember a mosakodással, ruhamosással, fűtéssel és más, az energiafogyasztást érintő tevékenységgel kapcsolatban javasolt Európa népének, Tüttő is úgy gondolta, a tettek mezejére kell lépnie, pontosabban tettekre kell biztatnia az energiafogyasztó és pazarló magyarokat.

Ha jól olvastam, azért újat nem talált ki, persze a nagy rokonlelkektől nem szégyen tanulni, így Timmermans úrtól sem. Nos, főpolgármester-helyettes asszony ugyanúgy, mint a nagy gondolkodó, Timmermans, spórolásra kéri az embereket. Fűtsenek, hűtsenek, főzzenek és autózzanak kevesebbet. Lám, ily egyszerű a képlet.

Az ajánlatok közül a „kevesebbet főzzünk” ajánlást értem a legkevésbé. Együk nyersen a krumplit meg a száraztésztát? Netán a húst is? Avagy gyűjtsünk rőzsét, és a flaszteron rakjunk tüzet, hogy a bográcsban megfőjön a leves?

Köszönjük, mindenkinek köszönjük a bölcs tanácsokat. Tüttő főpolgármester-helyettes asszonynak is. S mert nagy spórolási lázában a lótartásra nem tért ki, nyilván elfelejtette, hát hadd világosítsam fel az érdeklődőket. Autó helyett, főképp ősi múltunkra való tekintettel valóban használhatnánk közlekedésre lovat is, bár a lovaglás elsajátítása nem éppen könnyű feladat. Ám mielőtt lóra pattannánk, nem árt tudni, egy jó ló bizony milliókba kerül. S épp úgy etetni kell, mint az autót. Csak éppen nem benzinnel. Bölcs tanácsadóinknak meg csak annyit üzennénk, ideje észrevenniük, okoskodásaikkal már rég átestek a ló túlsó oldalára. Vagy éppen fordítva ülnek rajta.

Kondor Katalin

(A szerző újságíró)

]]>www.magyarhirlap.hu]]>