- 0
Itt az idő, hogy leporoljuk zászlóinkat és újraformáljuk közösségeinket!
„Mi, magyar demokraták, akik hiszünk egy erkölcsös polgári demokráciában, hiszünk a nemzet függetlenségében, hiszünk hazánk jelenében és jövőjében, akik saját akaratunkból választottunk magunknak kormányt, amelytől hazánk felvirágoztatását várjuk […], egyre növekvő aggodalommal látjuk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő hazug és elfogult híradások miképpen erősítenek föl egy olyan közhangulatot, amely méltatlan és igazságtalan színben tünteti fel országunkat, s amely egyre nagyobb károkat okoz hazánk gazdaságának és a magyar embereknek.”
Ismerős? Pedig jó tíz éve, 2012. január 10-én látott napvilágot a szöveg, azaz az első „Békemenet Magyarországért”, felhívása, amelyet azért tettek, tettünk közzé, hogy együtt hallassuk a hangunkat és közösen álljunk ki a mellett a kormány mellett, melynek (nyolcévnyi böszme kormányzás és gazdaságpolitikai ámokfutás elszenvedése után) kétharmados kormánytöbbséget szavazott meg az ország.
Akkor talán a főszervezőket, azaz Bayer Zsoltot, Bencsik Andrást, Csizmadia Lászlót, Stefka Istvánt és Széles Gábort is meglepte, hogy milyen elképesztően hatalmas tömeg gondolta úgy: mozdulni kell!
Legalább félmillió nemzettársunk vonult fel a „Nem leszünk gyarmat!” jelmondat mögött, elutasítva a már hetek óta szűnni nem akaró, külföldi hátterű puccskísérleteket és a magyar állampapírok – végső soron a padlóról épp felálló nemzetgazdaságunk – elleni spekulatív támadássorozatot.
Még abban az évben interjú készült Orbán Viktorral, az Egy a haza – Békemenet 2012 című emlékkötetbe, melyben a miniszterelnök azt mondta: ha a polgárok nem mutatják meg az erejüket, vélhetően már nem ő volna a kormányfő.
„Ha nincs a békemenet, ha nem állt volna sorompóba néhány százezer magyar, hogy világossá tegye, ragaszkodik ahhoz, hogy demokratikusan dőljenek el az ország dolgai, akkor lehet, hogy valóban nem éltük volna túl ezt az időszakot. Ha a hagyományos diplomáciai szkander erőszabályai érvényesültek volna, és a közönség nem szállt volna be a mérkőzésbe az egyik fél oldalán, akkor könnyen lehet, hogy ezt az interjút tényleg egy másik miniszterelnöknek kellett volna adnia.”
Bár sokféle vádaskodás jelent meg akkoriban a posztkomcsi, balliberális sajtóban fizetett menetelőkről, kormányzati háttérsegítségről, valójában a békemenet teljesen civil kezdeményezés volt. Olyannyira civil, hogy éjszakába nyúló viták és egyeztetések révén alig sikerült egybeboronálni a jó szándékú kezdeményezéseket, hogy ne több kisebb tüntetés legyen, hanem egyetlen, meggyőző erejű.
És láss csodát: a kormány túlélte az első komoly próbatételt, bravúros kommunikációs csellel leszerelték a spekulánsokat (Gyuri bátyánk, egyesek szerint, a Holdról is látható összeget veszített az ügyleten), miközben az egyként kiálló hatalmas tömeg elbizonytalanította az amerikai és német beavatkozási kísérletek bábmestereit.
A dicsőséges pillanatokat most azért idéztem fel, mert az első békemenet kiváló példa egy elvhű, erős közösség és a szimpátiájával támogatott politikai erő sikeres, sallangoktól mentes kooperációjára, közös győzelmére. De jó példa erre a polgári körök sorának 2002 utáni megalakulása is, mely az 1956 utáni első nagyszabású nemzeti mozgalomként visszaadta az antikommunista, patrióta oldal önbizalmát, erőt és egységet biztosított a következő évek küzdelmeihez.
A közhatalom „plebejus” (később polgári) támogatására sok sikeres példát találunk a magyar történelemben. Visszautalhatnék a honfoglalás előtti időkre, az Aranybullára, a törökverő háborúk egységére, a dicső szabadságharcainkra, arra, hogy nemcsak a büszkeségünk, de a szabadságvágyunk is hungarikum.
Mégis inkább ismét Orbán Viktor egy indokolatlanul kevés reflektorfényt kapott beszédét idézem vissza. Tavaly volt harminc éve, hogy az utolsó orosz katonát is sikerült hazaküldeni Magyarországról. 1991. június 19-én szereztük vissza a szuverenitásunkat, az évfordulót a hazaszerető magyarok évről évre megünneplik: ez a magyar szabadság (vagy függetlenség) napja.
Orbán Viktor, aki ellenfelei szerint mindenkinél jobban ismeri a magyar néplelket, a tavalyi évfordulón arról beszélt, hogy a magyarság története szabadságharcok egymásba fonódó sorozata. Azt mondta: „A szovjetek sem kimentek, hanem kiszorítottuk őket. Ügyesen, vérveszteség nélkül, bátran és ravaszul megdöntöttük, ledöntöttük, kiszorítottuk és kivívtuk. Ma is ugyanazok vagyunk, akik voltunk: Európa utolsó máig élő szabadságharcosai.”
E szabadságharcos, elnyomás alatt rebellis, felemelő korszakokban hősiesen odaadó lelkületünket ma leginkább polgári, patrióta öntudatnak nevezhetjük. Ami a nemzeti oldalt mindig is összekovácsolta.
Békés Márton remek kiskátét írt az ősszel Nemzeti blokk címen. Érdekesen és történészi igénnyel érvelve kifejtette, mit rejt az állítás, hogy „szélesen megyünk”. Szerinte az új, erős többséget jelenti, melyet a nemzeti kormányzás által jól kijelölt közös érdek fog össze. A remek gondolkodónak teljesen igaza van: sokkal jobb vállalható érdekek mentén stabil többségben lenni, mint teljes igazunk tudatában ellenzékből nézni, hogyan zúzzák szét országunkat a nemzetközi ügynökök és hazai kollaboránsaik. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk!
A mi szemünkben a sorainkba férkőző, sokadik mezét felhúzó opportunista vagy a megtért komcsi nem lehet egyenértékű a hajlíthatatlan, nemzeti-patrióta elvei mellett jóban-rosszban kitartó eszmetársainkkal! Tudnunk kell egymásról és tudatában kell lennünk, hogy a nemzeti blokkon belül létezik egy kisebb halmaz: a polgárok, hazafiak összetartó szövetsége, mely szövetség anyagi érdekektől és vezényszavaktól függetlenül is tudja, mi a dolga.
A kétezres években, a Magyar Nemzet huszonéves újságírójaként, a Hír TV kezdő műsorvezetőjeként megtapasztalhattam a csodát: ahogyan öntevékeny, helyi közösségek kézről kézre adtak bennünket, tanítgattak, meséltek és megmutatták: tradíciókból táplálkozva, egymás kezét fogva mire képesek. Akkoriban lüktetett az egész ország, pár hónappal Medgyessy Péter győzelme után nem találtunk senkit (pláne vidéken!), aki vállalta volna, hogy a kommunistákra szavazott. Mindenhol tenni akartak valamit a hazáért.
Egy nógrádi faluban, Herencsényben például a „palócok vigyázó (12 méter magas) keresztjét” állították fel a falu melletti hegyen. Az asszonyok virágokat hoztak a kertekből, és dunsztosüvegekbe rakva azokat, kidíszítették a keresztig vezető utat. A férfiak saját kezükkel és közadakozásból készítettek mindent, a Csík zenekar jelképes díjért húzta a csárdást az éppen csak megszilárdult beton színpadon. Mi biciklivel, Muray Gáborral érkeztünk Budapestről, a helyi patriótaházban vendégeskedtünk, és nagy lelkifröccsöt kaptunk összetartásról, önzetlenségről. Megtanultuk, hogy „ezeknek sosem engedünk”. Azóta száz meg száz ilyen példával gazdagodtam, az egész Kárpát-medencében.
Most újra nehéz időket élünk. A legtöbbünk jövedelmét alaposan megdézsmálta a háborús infláció, nem tudjuk, mit hoz a jövő, mi lesz a gyerekeinkkel, szétzilálódik-e a közép-európai erőtér vagy győzhet-e a magyarok által elsőként képviselt „normálisok lázadása”. Mégsem rosszabb a helyzetünk, mint amikor 2005-ben a herencsényiek megmutatták, ki az úr a vidéken, vagy amikor az államcsőd és puccskísérletek fenyegetésében, 2012-ben megindult a békemenet méltóságteljes tömege és megvédte az ország szuverenitását.
A mostani vészterhes időkben sem eshetünk letargiába! Le kell tehát porolni zászlóinkat, újra kell szervezni polgári közösségeinket és tenni a dolgunkat, mint mindig, ha szólít a haza!
Borítókép: A palócok vigyázó nagykeresztjének felszentelése Herencsényben, 2005-ben (Fotó: Nogradikum)
Huth Gergely - www.magyarnemzet.hu
