A meglepetés felfokozza az élvezőképességet s gyakran megejti az ítéletet: s úgy látszik, én szívesen veszem, ha ilyen módon lefegyvereznek. - Ha várakozás előzte meg: - rendesen lehangolt a valóság... illetve csak ritkán volt oly erejű, (de akadt ilyen is) hogy a róla való első lelki képet: a fantáziáét izzásával elhalványítsa, vagy feleslegessé tegye... s ezt mindenkor hajlandó is voltam rossz néven venni... - néha magamtól is, de még gyakrabban a jelenségtől, mely ily várakozás után elém került... Mintha vitatkoznék, kötekednék, - szinte serkentem a valóságot, hogy keljen birokra s győzze le fantáziámat.

Duseról már annyit olvastam s oly kiváló és tisztelt művészek és kritikusok elragadtatásával volt alkalmam találkozni, hogy életem egyik feladatává tettem, hogy őt láthassam. S erre hosszú idő után 1923, május 9-én, Firenzében végre alaklom nyílt a Kísérteteket hirdették, mint Duse egyetlen előadását s természetesen alaposan elkészültem rá: újra áttanulmányoztam a régi, sok helyén már fáradtan ható darabot s este izgatottságomat legyűrve, elég nyugodtan menten el a Pergola színházba. Igen előkelő közönsége kíméletlen zajjal tódult földszintjére még akkor is, mikor már a függöny szétment s a színpadon már beszéltek... Végre odafigyelhettem s ekkor vettem csak észre, hogy nem a Kísérteteket, hanem egy ismeretlen darabot játszanak s Duse már ott is van a színpadon.

Az első pillanatban szinte elsírtam magam, hogy ősz fejét, megtört alakját, híresen szép kezeit végre láthatom. Hátunk mögött spanyol hölgyek D'Annunzió nevét emlegették... először ezen s közvetlenül ezután s már az első jeleneteknél a darabon kezdtem el bosszankodni.

A dialógusokat ugyan nem jól értettem, de annyit rövidesen megállapítottam, hogy már maga a darab terve ellenszenves nekem - s ez a benyomás s egyre kellemetlenebbül csak erősödött bennem az előadás végéig. Nem is voltam képes jól megérteni miért is vállalkozott rá, hogy e testéhez szabott darabot eljátssza - s éppen híres szerepe helyett, - csak nem azért, hogy megmutassa nekünk, hogy öreg korában is még mily vállalkozó szellemű vagy tanulni képes? Úgy látszik, nem tudja, mit jelent egyetlen fellépése azoknak, akik láthatják.

Jajveszékelés három felvonásban... Három élőkép, amelyben kétségbe esettnek, szomorúnak, megtörtnek lenni annyi az alkalom, hogy rövidesen megsokalljuk... S miután ez az, aminek ábrázolásában Duse, mint tudjuk utolérhetetlen... - Szívfacsarón kezdődik, így folytatódik és így végződik s az író célja szembeötlőn az: nehogy véletlenül is elmosolyodjunk ... - Ha valami ennyire szándékolt, hogy lehet benne megrázón igaz és emberi hangokat hallani?

És mégis lehetett. - Úgy látszik e nagy színésznőnek mindegy, hogy mit játszik. Beleéli magát, hogy ő boldogtalan anya, akinek gyermeke halálán van... s addig rimánkodik, vitatkozik beszélget a szobájában levő kis Madonna-szoborral, amíg az csodát nem tesz s a gyermeket életre nem kelti. - Ez az első felvonás.

Hiszen csodálatosan szépen rimánkodik, vitatkozik, beszélget... Aki lankadt, aki az élettől fáradt, akinek minden mozdulatán érzik, hogy legszívesebben elomolna már - s mégis fenntartja magát és él... szenved, tevékenykedik, ápol... (szerepet tanul és játszik előttünk,) - az már magában ezáltal szeretettre méltó nekem... s különösen az, ha mozdulataiból, beszédéből a fáradtságnak ez a hervadó szépsége árad szét, - mint egy illat s betölti az atmoszférát, melyben mozog... Mikor éles fájdalom érte, nem kiáltott hanem még gyorsabban tovább beszélt... s fájdalma egyre halkuló, lankadó kifejezésének egyre valami értelmes hangsúlyt akart adni: mint aki élete során már belefáradt annak védelmébe - s mégis, mégis tört szívvel bár, valahogy mégis indokolni szeretné, hogy vele nem szabad ennyire rosszul bánni, - ő már eléggé szerencsétlen... Halkan, finoman, egyre jobban elhalkulón, néha már csak leheletével ... de mégis egyre még méltatlankodik... s érzem első szavainál, hogy el kell esnie.

S aztán rimánkodik ... s ezt sem eszeveszett félelemmel, hanem szelíden, rábeszélőn, mintha valamire rá akarná venni, igazáról meg akarná győzni a Madonnát... Még ravaszságtól, babonás, hamiskás hízelkedéstől sem tartózkodik... majd egy kis erőre kap, - ötlete támad: hiszen a Madonna is anya, ő is az, - mért nincs hát benne irgalom!... s felajánlja neki most fakadó szerelmét, az életét a gyerekért cserébe...s a hangja már-már ércesebben felcseng s ez a csengés mintha élete elmúlt szépségeit idézné... aztán összeroppan ismét, a régi tompaságba, a jelenbe csuklik vissza.

S ez a hang... ez a megcsukló hang, mily mérhetetlen fájdalomról ad ez hírt, arról, hogy nincs könnye több, már minden ereje fogytán s inkább már csak mosolyogni tudna... s már várom is téveteg mosolyát, mert érzem, hogy mindez, - ami rá nehezedik, - mindez több, mint amennyit egy ily gyenge elviselni képes. - S közben volt egy olyan szava is, amelyről azt éreztem, hogy szebb mindannál, amit e helyzetben elképzelni képes lettem volna. Az orvos ráhajol a gyermekre és azt mondja: - halál... s az asszony feljajdul erre, - de már nem a fájdalom hangján, hanem valami lallázó, édesen daloló eksztázisban... - halál? - kérdezi tőle... halál? - ez volt a legtartalmasabb hangsúly amit eddig hallottam vagy elképzeltem.

Csoda történik aztán s a gyerek mégis megmarad... - s az asszony halálosan fáradott - ah! - kiálltja, - ah!... és ide-oda futkosna, ziláltan és zavartan s a kezeit tördelve, mint aki felett a ház ég... de a térdei meginognak s aztán a könnye mégis mégegyszer megered.

A második felvonásban a fiú már felnőtt s az anya Szűz Mária templomához való zarándok útján találkozik vele amint egy mulató társasággal kirándulásra megy. Nem akar tudni az öregasszonyról, - őt ne keserítse örökös nyomasztó szomorúságával. S ekkor, ebben a jelenetben Duse lénye, - nem a művészete, hanem a lénye, - ismét csodát művel. Zarándok csuhájában, ősz hajával, kifosztott, megtört alakjával az életkedvelő fiú elé áll... és megpróbálja, megpróbál még egyszer életkedvelő lenni ő is... És csábítani kezdi... szinte kér már... - bús kacérsággal az életről beszél neki, - igen az életről és az örömökről és hívja, csábítja magához. És elkezd könnyedén siklani bizonyos kérdések felett és frivolan nevetni. Hogy ő nála milyen jó dolga lesz - hiszen ő semmiben sem fogja akadályozni... Kissé rövid, kissé szégyenlős ez a nevetés... s a beszéde gyors: mintha lendületével át akarná segíteni magát a nehezén... - S aztán mégis egyedül marad s evvel Duse művészetének evvel a nagyszerű magányos jelenetével végződik a kép... Az alkonyati táj közepén ott áll elhagyatva és fázik... beburkolódzik tehát zarándok köpenyébe s a köpeny végig kígyózván megtört testén leomlik lábaihoz, - mintha átölelné azokat... S ő úgy áll ott az alkonyatban előttünk, - a gyötrelemtől eltorzult szájával, megtört szívével, mint a fájdalom szobra, mint Niobé... S a függöny néhány pillanat múlva legördül.

Virágeső hull rá e felvonás után... az emberek égő arccal hajolnak ki páholyaikból... s ő még mindig ugyanúgy áll ott... s virágait ugyanazzal a fájdalommal szorítja keblére, mint az imént köpenyét... S az arca sem változott meg: - mintha a szíve szakadt volna... úgy látszik még fel sem ocsúdott szerepe fájdalmából.

A harmadik felvonásban egy részeg sekrestyéssel beszélget előbb: - úgy ahogy a szenvedők szoktak e világ dolgaival foglalkozni: - szándékos figyelemmel mialatt benn a szívben a pokol tüze ég. Szórakozottan s mégis látszólag odaadó megerőltető figyelemmel... felriadva és elmerülve ismét... Mert hiszen, amíg e világon vagyunk: az emberekkel mégis csak érintkeznünk kell... s apró ügyeiket sem szabad lekicsinylenünk... Mint a fájdalom királynője, aki beszédbe bocsátkozik valami szegény ördöggel s az ő hangján igyekszik érdeklődni apró ügyei felől...

Végül ismét a Madonnához beszél és ott, az oltár előtt összeroskad és meghal. Teste olyan mozdulattal hajlik a halálba: amely maga is a naturalista színpadi művészet remeke.

Művészetnek a legnagyobb - és mégis ... úgy látszik még ennél is többet vártam tőle, - azt, hogy elfeledtesse velem a művészetet, vagyis hogy tökéletes illúziót keltsen - s ebben, - egy-egy nagy pillanatát kivéve, - nem volt részem ezen az estén. E kivételes pillanatokon kívül mindvégig valami zavaró érzés kísérte gyönyörűségemet: hogy mindez csak színjáték, - ha remeke is a színjátszásnak... - Lehet, hogy ennek az is oka, hogy nagyon is hozzászoktunk már ahhoz, amit színpadi naturalizmusnak neveznek... s e stílusnak még legtökéletesebb megjelenése is úgy hat, mint valami, amit már nagyon is ismerünk... S most éreztem először azt is, hogy tehát, úgy látszik, valamelyest hitelét is veszthette már ez a nagy természetesség...

Hiszen tudom, tőle tanulta meg a világ, mily remekbe szökhet ez a fajat művészet - és hogy senki sem tanulhatta meg tőle azt, amit ő tud...- s mégis maga a stílus mintha már is hervadozna, mintha a múlté volna már, ami nem régen még oly üdítőn, felfrissítőn meglepően hatott: - a természetesség.

Igaz viszont, hogy bár az ő művészete tökéletes - de nem a természetesség tökélye. Tudjuk, hogy ő és követői egy kis jóakaratú hamisítást mindig megengedtek maguknak... Gyönyörű keze, gyönyörű mozdulatai, kiejtésének zenéje mégis csak fényleni kezdenek s még a legsivárabb szürkeségben is megkapóbbá, ünnepélyesebbé teszik drámáinak hétköznapjait... Naturalista, de nem annyira, hogy meg ne ragyogtassa azt, ami lényében a legragyogóbb... hogy ne szeresse gyönyörű pózait, gyönyörű jeleneteit.

Úgy érzem, mintha egy elementárisabb nyersebb, nagyobb lendületű művészetre vágynék.

]]>Nyugat]]> · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám