Koromnál fogva nem ismerhettem, láthattam a régi tabáni városrészt, de elsősorban Krúdynak köszönhetően, belekóstoltam ebbe a csodálatos hangulatú ódon világba. Végigkóstoltam gondolatban Szindbád nyomán a Mélypince, az Aranyliba vagy éppen az Albecker borait. Kézenfogva sétáltam aktuális kedvesemmel a zegzugos utcácskákon, a régi temető omlatag kriptái között.

Krúdy a Régi szélkakasok közt, illetve a Zöld ász című novellájában megkapó emléket állít ennek a mára már eltűnt világnak. A régi öregek előszeretettel fogalmaznak úgy, hogy amikor örökre eltűnt a Tabán, vele együtt eltűnt a romantika is. Krúdy, akinek úgy bomlik ki tolla nyomán a mese, mint természetfilmek gyorsított felvételein a rügyből a virág, volt az egyik „barát” aki segített megismertetni és megszeretetni ezt a városrészt, a másik pedig Zorád Ernő volt. Még gyermekkoromban vendégségben voltunk egy idős házaspárnál, ahol kezembe került egy nagyon szép képekkel illusztrált könyv a Tabánról.

 

 

Akkor még nem tudtam, hogy ezek a pompás grafikák Zorád Ernő munkái. Életre keltek a képek, ahogy lapozgattam az albumot. A szánkózó gyerekek, a köszörűs, a cipőpucoló fiú, a lovaskocsik, az összebújó szerelmes pár mind-mind testet öltött a fantáziámban.

Végigsétáltam este a macsakaköves úton a Gellérthegy oldalában, s  láttam a peróleumlámpák reszkető fényét és hallottam a vendéglőkből kiszűrődő harmónika érzelmes, lágy hangjait. Akkor ott mintegy tíz évesen beleszerettem a Tabánba. Azután később jött az irodalom, Krúdy, Szindbád és még jobban elmélyült ez az érzelem.

Nos, hogy visszakanyarodjak a kezdő gondolatomhoz, ezt az albumot sikerült végre megszereznem a héten. Ha belelapozok ismét elmélázom a grafikákon és végigkocsikázok az Attila körúton, végigjárom a zegzugos utcákat és végül a Mélypincében igen illusztris táraságban fogyasztom el vacsorámat egy finom vörösbor mellett, hiszen az asztalomnál ül Szindbád, Krúdy és Zorád Ernő is.

 

Csépányi Balázs