(Mintha nem állna már így is a feje tetején.) Mert ki ismerné ma Nointel márkiját, Louis de Béchamel főadóbérlő urat, ha XIV. Lajos szakácsa nem róla nevezi el azt a vajas rántásból és tejből készült krémes mártást, ami számtalan fehér szósz alapja? És ki tudná kiejteni Chateaubriand nevét, ha nem a három centiméter vastagra vágott omlós bélszínszeletet jelentené? Pedig egykor őt tartották a francia romantika atyjának. Ám minden művénél többet ért, hogy Angliában Montinireil nevű szakácsa róla nevezte el a rostélyost. (A hálátlan utókor még a séf keresztnevét sem jegyezte fel.)

A gyomor istennőjének köszönheti halhatatlanságát két őrgróf is. John Montaguról (Sandwich grófság negyedik lordjáról) a szendvicset, Charles Greyről pedig (Grey grófság második lordjáról) az Earl Grey teát nevezték el. John Montagu sokat veszített kártyán, és nem akart felállni az asztal mellől, hanem két kenyérszelet közé egy darab sült húst tetetett. (Így született a szendvics.) Grey őlordsága pedig kimentett a tengerből egy fuldokló gyermeket, s az apja (kínai kereskedő) hálából elárulta a különös teakeverék titkát.

Azt sem gondolnák sokan, hogy a praliné Plessis-Praslin hercegének a nevét viseli. A legenda szerint egy párizsi étteremben a kukta földre ejtette a hámozott mandulát, amire még olvasztott cukor is ömlött. Jobb híján ezt szolgálták fel Plessis-Praslin marsallnak. Ő meg elnevezte magáról a desszertet. A történetből persze egy szó sem igaz. A XVII. században az étterem mint olyan még nem létezett. A pralinét pedig Clément Jaluzot, a herceg udvari cukrásza találta fel 1636-ban, és a pörkölt, karamellizált mandula ma is a Mazet cukrászda védjegye.

A mítoszokhoz a velencei Harry's Bar alapítója, Giuseppe Cipriani is hozzájárult. Egy arisztokrata hölgyvendége kérése (aki orvosi tanácsra csak nyers ételeket fogyasztott) megalkotta az olaszok legismertebb előételét, a carpacciót, ami nem más, mint citromlében, olívaolajban és borsban pácolt, hajszálvékonyra szeletelt nyers bélszín. Majd (érett fehér húsú őszibarackot cukorsziruppal pürévé dolgozva, textílián átszűrve, lehűtve, jéghideg proseccóba csurgatva) kreált egy világhírű koktélt is, a Bellinit. A carpaccio és a Bellini koktél névadója két reneszánsz festő: Vittore Carpaccio és Giovanni Bellini. A Harry's Bar újgazdag vendégeinek persze minderről sejtelmük sincs.

A sznobok többségét csak a divat érdekli. "Ha a hering annyiba kerülne, mint a kaviár, egyből többre értékelnék."Otto von Bismarck mondta ezt. Nem csoda, hiszen róla nevezték el a Bismarck-heringet. A legenda szerint a porosz-francia háború vége felé küldött neki egy kis hordó különlegesen pácolt heringet egy Vichmann nevű halkereskedő. A kancellárnak annyira ízlett, hogy azóta a neve alatt forgalmazzák ezt a fajtát. Meglehet, Bismarck nevét a hering menti meg az utókor számára.

Külföldi források szerint a gasztronómia halhatatlanjai közé tartozhat Rigó Jancsi (hírhedt cigányprímás és sütemény), Újházi Ede (színész és tyúkleves), Gundel Károly (vendéglős és palacsinta), Esterházy Pál (nádor, torta és rostélyos), Dobos C. József (szakács és dobostorta), Kossuth Lajos (kormányzó és kifli). Valamint egy bizonyos Omer pasa (eredeti nevén Latas Mihály), renegát tábornok, akiről bevert tojást neveztek el Törökországban. Élete vége felé nyilván a mellőzött kegyetlen katona is rájött a népi bölcsességre: akár tojást a kőhöz, akár követ a tojáshoz, az eredmény ugyanaz. Mindig mi vagyunk a tojás.

Vinkó József - hetivalasz.hu