Hősnőnk, valójában közepesen nagy áruló. Egy „baloldali vándormessiás”, aki otthagyta szebb napokat látott híveit, az LMP zöldalmát rágcsáló szavazóit. Akkor miért is kellene tisztelnünk őt? Hisz a képviselői helyért, a pénzért, a hatalomért szelektív hulladékgyűjtőbe vágta elveit.
Nem kicsit, nagyon. Hát miért nem a választás éjszakáján borította a teli bilit a szövetséges társak nyakába?
A Fidesz győzelme nem lehetett volna olyan nagy mértékű, mint amilyet a kormányzó párt a vasárnapi választáson elért, ha négy éven át nem támadta volna ádázan, szünet nélkül az Európai Unió, az amerikai külügyminisztérium,{...}
A derbi, az derbi. Mindig, minden körülmények között. A két csapat pillanatnyi helyezése, pontjai és gondjai is másodlagosak az esélyek szempontjából. Azért mert ezeken a találkozókon egész egyszerűen nincs olyan, hogy esélyes.
Döbbenet, kín, harag és értetlenség árad a választások óta a balliberális oldal kedvelt rádiós és tévés betelefonálós műsorainak hallgatóiból, nézőiből. Többen azt sem titkolják, szinte rosszul lettek attól a látványtól, amelyet a narancssárga Magyarország ábrája mutatott a képernyőkön.
Mint beszámoltunk róla, a hazánkat folyamatosan a célkeresztjében tartó osztrák Ulrike Lunacek európai parlamenti képviselő, az Európai Parlament zöldpárti frakciójának alelnöke és zöldpárti kollégája, a Magyarország elleni EP-jelentést készítő Rui Tavares képviselő a vasárnapi választások utáni keddre időzített egy könyvbemutatót {...}
A Fidesz–KDNP a 2010-es kétharmados győzelme után 2014-ben ismét a kétharmad közelébe jutott, vagy el is érte azt. Ilyen magabiztos politikai sikerre, ilyen egyértelmű társadalmi támogatottságra és legitimitásra egyszerűen nem találunk példát Európa egyetlen országában sem! Ez történelmi siker és európai csúcs.
Most sikerült megtekintenem Voks 2014 című műsorát, amelyben G. Fodor Gáborral a a Századvég stratégiai igazgatójával beszélgetett. Elképedve hallgattam a beszélgetés során elhangzott brutális torzításait, etikátlan megnyilvánulásait, pökhendi, nagyképű monológjait.
Azt ismerik, amikor az öreg székely megy hazafelé lovas kocsival a Hargitáról, és felvesz a bakra egy stoppoló egyetemistát? Felveszi, baktatnak a lovak, amikor feltűnik egy kanyar. Az öreg odacsördít az ostorral, vágtatva mennek bele a kanyarba, az egyetemista falfehér a félelemtől, görcsösen kapaszkodik a szekér szélébe.
Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke, piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről.
