Semmiképpen sem szeretném őseimet sérteni. Atillától a Corvin-közig mindenkor megállták helyüket, mert tették dolgukat, de nem voltak Batmanek, legfeljebb az ellenség szemében. Jut eszembe, néhai Tobak Tibor veterán vadászpilóta egyik könyvéből tartalmilag idézem, ami nála is idézet: a második világháborúban Magyarországot elsőként elért amerikai repülősök, akik akkor sem szerették, ha az ellenség visszalőtt, rémülten panaszkodtak. „- Hitler bevetette utolsó tartalékait. Ezek őrültek, nem ismerik a félelmet. Négy-öt géppel megtámadják száz bombázónkat, és szörnyű károkat okoznak, teljesen védtelenek vagyunk velük szemben!” Nos, mint később kiderült, összekeverték a felségjeleket, és a legendás veszprémi Pumásokról beszéltek.

   Tehát nem arról van szó, hogy történelmünk becsülete a legkisebb kárt szenvedné a goromba hamisítások miatt. Ellenkezőleg. Helyére kerül az állítólagos honfoglalás, mert mint Pap Gábor megfogalmazta, feltűnő a pontosan háromszáz éves különbség az „avarok” első bejövetele és az Árpádnak tulajdonított dátum között: 595 és 895. (Figyelem! Nem 896, mert azt a korabeli parlament jelölte meg, mivel nem készültek el időben a díszletek az ünnepségekre.) Márpedig szerzőnk, Heribert Illig, hangsúlyozott óvatossággal, 297 évre teszi a kitalált, csakis a naptárban létező időszakot. Akkor hogyan is néz ki a Kárpát-medence kora középkori története? Valószínűleg igazán pontosan soha nem fogjuk megtudni. De ennél valószínűbb, hiszen leírta a krónikás, hogy Atilla és Álmos között öt emberöltő telt el, ami a korabeli számítás szerint cirka százötven év, és stimmel: Attila elhunyt 453-ban, Álmos 595-ben. Atilla birodalma kiterjedt nyugatról, az Alpoktól ki tudja milyen keleti távolságokra, ha a Dont nevezzük meg, mint határt, talán nem hibázunk nagyot. Hogy nyugaton meddig ért? Magyarország határa Géza idejében nyugaton még Melktől távolabb esett, hiszen ott Gézának vára állt, márpedig várat ellenséges területen építeni és fenntartani nem szokás, keleten pedig, helyi szájhagyomány szerint, a Szeret folyó volt ugyanaz a határ. Márpedig az a fogalom, hogy „országhatár”, kétségkívül azt a területet jelöli, amelyen az adott ország lakossága, saját szokásai szerint, saját vezetői alatt él. Tehát a Birodalom százötven év alatt elszenvedte a fentebb említett trianont: a Dontól a Szeretig feladni kényszerültünk keleti területeinket, és az időszak végén egy jelentős tömeg, a beolvadást elkerülendő, Álmos és Árpád vezetésével bevonult a Kárpát-medencébe.

   Hogy a nyugatot meddig lakták be a hunok, arra elgondolkodtató adat a svájci Val d’An-niviers története. Lakossága ugyanis, mint már többé-kevésbé köztudott, hun leszármazottnak tartja magát, és ezt különféle tárgyi-néprajzi eszközökkel elég jól bizonyítják is. Legkü-lönösebb emlékük az a bizonyos rovásfelirat Penszékről (Mostani, francia helyesírás szerint: Pinsec), mely annak ellenére, hogy értelméről viták folynak, egyértelmű magyar jellegzetességeket mutat. Kora pedig mindössze valami ötszáz év! Ottlétükre az a hivatalos magyarázat, hogy ugyebár Atilla 452-ben elveszítette a Katalaunumi csatát, és a fejvesztett menekülésben egy csapata eltévedt a hegyekben, és a környező hatóság haragja elől behúzódott abba a völgybe, mely egészen a XIX. századig teljesen el volt zárva a külvilágtól. Ott megtelepedtek, és vígan éltek, míg Szörényi Levente meg nem fejtette a rovásfeliratukat… Ebben a szép történetben azért van egy-két valószínűtlen elem, elsősorban is a Katalaunumi csata kimenetele. Ez volt ugyanis Atilla legnagyobb hadjáratának, sok jelentős olasz város, Milánó, Velence, Aquilea elfoglalásának kezdete, a végén pápalátogatással díszítve, és mindez olyan nyilvánvaló, hogy azt már nem lehet fokozni. És ugyanakkor ellenfelének, Aetiusnak utolsó nyilvános szereplése! Gondoljuk meg: a hivatalos történetírás szerint a hős Aetius legalábbis döntetlent ért el a kétségbeesett Atillával szemben, majd másnap, még véres csizmában, nyu-gállományba vonult, a megvert Atilla pedig immár senkitől sem zavartatva, kifordítja a taljánokat csizmájukból, sőt hol diadalmas, hol kétségbeesett seregének egy rettegő ezredét eközben még el is veszíti valahol az Alpokban. Akik persze vagy magukkal vitték a hadjáratba feleségeiket, vagy összeházasodtak a rájuk dühödten vadászó helybéliekkel, esetleg osztódással szaporodtak néhány generáción keresztül.

   Két lehetőség marad: vagy a hülyeség netovábbja tombolt ott és akkor mindkét részről, vagy őshonos hun lakossága van az Alpoknak. Egy bizonyos, hogy a történetíró, e tárgyban tudomásom szerint Jordanes, mint Illig úr és kollégái által leleplezett annyi más társa, hazudott. Úgy tűnik, a leginkább nyilvánvalót, hogy tudniillik Atilla Katalaunumnál is fölényesen elpáholta az ellene felvonulókat, még egy darabig nem fogja megemészteni történetírásunk.

 

Pogány István