Bámultam is a tűzgolyót, amíg a szemem bírta, s mikor már nem bírta, körbe kezdtem forogni, hiszen ez a dolgom. Nem volt semmi különös, hűs és gyenge északkeleti szelecske zizgette a vitorlákat, a víz alig fodrozódott, a láthatáron semmi mozgás, távol voltunk a rendes útvonalaktól. Miután mindezeket megállapítottam, biztos, ami biztos, felvettem a gukkert, ez különben is előírás nálunk: óránként legalább egyszer messzelátóval körültekinteni, s aprólékos vizsgálatba kezdtem keletről az óramutató járása szerint. Megint az előbbi eredmény látszott egészen addig, míg visszatértem keletre, oda, ahol az alacsonyan álló nap még most is zavarta a pontos észlelést. Itt láttam meg valamit, de hogy mit, az nem volt világos. Először kicsiny pont látszott, mely szemlátomást növekszik, de mikor elég nagy volt, és elvettem a csövet szemem elől, akkor nem láttam semmit! Életemben nem hallucináltam, most persze kivert a hideg veríték. Ismét felemeltem az optikát, és tessék: az az izé megint ott van! Kiáltani akartam a tisztnek, de nem jött ki hang a torkomon. A távcsövet kezdtem nézni a frontlencse felől, de nem lettem okosabb. Mindegy, gondoltam, lássuk, amit nem látunk, illetve mégis látok… Mikor ismét belenéztem a készülékbe, az a valami kitöltötte a képmezőt, és sötétből kezdett világossá válni. Lassan nőtt fényessége, s mikor meghaladta környezetét, még egyre fokozódott. S erősödött anélkül, hogy szememet bántotta volna, s ahogy erősödött, lassan egy kép bontakozott ki, eleinte tökéletesen érthetetlenül és oda nem illően: egy afrikai táj, előtérben oroszlánok, háttérben zsiráfok, körben a sajátos szavannai növényzet. S mindez a múlt században szokásos grafikák technikájában! S amint bámultam, mintha feléledt volna a kép, de aztán mégsem… Lassan távolodni kezdett, s nézőpontom behátrált egy alagútba. Majd egyre hátrálva, egyszer csak a konyhában találtam magam: nem akármilyen konyhában, hanem a konyhában, ahol kisgyermekként, testvéreimmel együtt és az időjárás függvényében, cseperedésünket lebonyolítottuk. Az alagút innenső vége a sparhert alatt felhalmozott gyújtós mögött ért véget, és itt kell megállapítanom, hogy az egész jelenet nem volt más, mint egy régi gyermekkori álmom ismétlődése. Hamar ráismertem: korát nem tudom megmondani, de valószínűleg nem voltam még hatéves, és annakidején szörnyű módon nyomasztott, olyannyira, hogy máig megmaradt bennem. Az afrikai jelenet valamely, apám könyvtárában bőséggel megtalálható Széchenyi vagy Kittenberger könyvből származik, bár azok fényképekkel vannak illusztrálva.

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja