- Azonnal menjenek kőházba, mert hamarosan lemegy a nap.

   - És akkor mi bajunk eshetik? – Kérdezte Ferkó.

   - Hát még ezt sem tudod, ó, bölcs idegen? – Válaszolt egyikük. – Hát akkor előjön az emberevő leopárd, és Isten irgalmazzon minden jó léleknek!

 

Itt megtudták, hogy az országban élő száz becsületes leopárd közül az egyik megbolondult, és immár hét esztendeje nem eszik mást, csak emberhúst Az összes többi szarvasra és kecskére vadászik, kivéve ezt az egyet, ezt megszállta a gonosz, mert minden éjjel embert öl. Hát Dezsőt elbújtatták, mindenki kőházba szállt, csak Marci maradt kint az éjszakában. Bal karjára vastag medvebőrt tekert, jobbjába fogta hatalmas vadásztőrét, leült egy fügefa tövébe, és nem aludt egész éjjel. Célszerűen gondolkozott, és visszaemlékezett mindarra, amit Tamás atyától a hittanórán tanult. Mindenkinek van egy őrangyala, aki vigyáz rá egész életében. Nosza, kérdezzük meg, mit tanácsol itt és most őrangyalom? S őrangyala azt mondta, hogy hirtelen emeld fel bal kezedet. Abban a pillanatban mintha az ég rogyott volna rá! Egy súlyos testet érzett bal kezén.

 

 

Rettenetes szemfogai csaknem áthatoltak a vastag medvebőrön. Karmai tépték Marci egész testét. Hamar beleszúrt tőrével a sötét tömegbe egyszer, kétszer, háromszor, és érezte, hogy lankad a támadó dühe. Már kirohant összes társa, a helybéliekkel együtt, fáklyákkal és elemlámpákkal kezükben vizsgálták, mi is történt? Kristóf vizet hozott, mert tudta, bárki sebesültnek ez az első kívánsága. Mások a támadót piszkálták hosszú lándzsáikkal: él-e még? Közben felkelt a nap, és mindenki látta: Kőbarlangi Márton egy szál tőrrel megfogta Garwal rémét, az emberevő leopárdot!

   Hatalmas ünnepséget rendeztek másnapra a jó hinduk. Napközben a falu főterén, este pedig a kormányzó palotájában, mindenki Marci kezét szorongatta, kikérdezték alaposan, honnan érkeztek, mik a terveik? Hanem ezzel még nem volt vége, mert másnap még a rádzsát, a hindu királyt is meg kellett látogatni. Itt igen értékes ajándékokkal halmozták el utazóinkat, például Marci kapott egy aranyos, gyémántos szablyát. Ezen nagyon meglepődtek, no nem az értékén, hanem mert ez a penge kivilágra olyan volt, mint hajdani törökverő őseinké.

 

   - Ne csodálkozzatok, ó, vendégeim! – Így szólt a rádzsa. – Hiszen hun őseitek hosszú időn keresztül lakoztak a szomszédságunkban, így egészen természetes, hogy egyes eszközeink formájában hasonlatosságot találtok.

   Mégis csak csodálkoztak, hiszen minderről semmit sem tanultak az iskolában. Este, lakosztályukban lefekvéshez készülődve, apa megígérte, hogy alkalomadtán megtanítja nekik a hun történetet.

   Másnap átkeltek a Gangesz folyón. Ezzel sok bajuk volt, mert itt, a magas hegyek között, a folyó igen keskeny ugyan, de nagyon mély és sebes a sodrása. Csak egy foszladozó kötélhíd, éppen, mint a kalandfilmekben, kötötte össze a két partot. Addig-addig keresgéltek, míg Kristóf észrevette, hogy egy helyen a két part sziklái olyan meredeken, egymás felé hajolva törnek az égbe, hogy közöttük Dezső ősállat át tud lépni. No, Ferkó átmászott a hajmeresztő kötélhídon, és egy marék kockacukorral csalogatta, Marci pedig nyeregből, vagyis a bakról ösztökélte, míg Dezső egyszer csak megemberelte magát, és átszökött a szédítő szakadék felett.

 

   Álló hónapig tartott útjuk Bombay felé. Közben mindenfelé látták a helyi vallás szentélyeit, bennük fura, hol harminckezű, hol meg elefántfejű figurák szobrait. Máshol egy törökülésben ülő, kövér, kedvesen mosolygó férfi képe volt gyakori. Egy ízben is, betértek Bihar ország főtemplomába, és megint csak találkoztak vele. Apa keresztet vetett, amin a helybeliek nem csodálkoztak, a fiúk annál inkább.

 

   - Hát mit kéne tennem, - kérdezte apa, - hiszen vendégek vagyunk itt, és illő megadni a tiszteletet vendéglátóink hitének. Egyébként ez a szobor Budát ábrázolja, akit általában angolosan Buddhának írunk, de ez tévedés. Valójában Buda, és így már nem is olyan idegen, ugye?

   - Csak nem Atilla testvére az indiaiak istene? – Kérdezte Ferkó.

   - Nem, mert az, hogy Buda, nem személynév, hanem rang, méltóság. – Felelte apa.

   Akkor még órák hosszat elálmélkodtak a templomban, majd folytatták útjukat. Másnap épített kövesútra értek, a forgalom is sűrűbb lett, és amikor messziről meglátták a toronyházakat, embertömeg állta el útjukat. Egyesek kiáltoztak feléjük, mások virágokat szórtak az útra.

   - No, Marci, állj elő, mert valamennyien a nagy vadászt akarják látni! – Mondta Domi.

 

 

Hát ama leopárdvadászat híre megelőzte őket, így most egész Bombay őket ünnepelte. Délután már a maharadzsa palotájának nagytermében álltak. Hosszas előkészület után előjött maga a maharadzsa, és szíves szóval köszöntötte a társaságot. Majd elmondta, hogy másnap kezdődik a nagy sakkverseny, amelyet minden évben az ő fenséges születésnapján tartanak meg. Már megérkezett öt világrész minden neves bajnoka, és szívesen látná vendégeit is a közönség soraiban. Ekkor Kristóf bátran szólt a királyhoz:

   - Felség! Engedd meg, hogy magam is részt vegyek a versenyben!

   - Ez így nem volna méltó. – Közölte a felséges úr. – Hanem a verseny végén, a döntőt te fogod megvívni a legjobb versenyzővel!

   És úgy is lett. Másnap délutánra kidőlt az összes híresség, egyedül Lékó Péter állta a sarat. Legyőzött mindenkit, még a helybéli bajnokokat is. A döntő játszmát a nyílt mezőn, élő figurákkal rendezték meg. A hátsó sorban mindenki elefántháton ült, még az első sorban álló gyalogok is lóháton verekedtek. Kristóf pedig, a király figurájának helyén, Dezső hátáról irányította a harcot. Hosszan küzdöttek, de végül Kristóf esze győzedelmeskedett, és szegény Lékó alulmaradt. No, sok baja nem esett, mert a maharadzsa az izgalmas mérkőzések örömére közkegyelmet hirdetett, és a veszteseket is gazdagon megjutalmazta.

 

 

 Jó ideig múlatták az időt Indiában, de végül csak elunták. Búcsút vettek a cipőpucoló fiútól és a méltóságos maharadzsától egyaránt, és leballagtak a kikötőbe. Mert apa azt mondta:

   - Elég volt a mászkálásból, szálljunk hajóra. Először is, lássuk, miféle bárkák, merrefelé indulnak.

   És rögtön meglátták a magyar Vörösmarty teherhajót a mólónál vesztegelni. Felmentek rá, és megkeresték Fa Nándort, a híres kapitányt. Nagyon megörültek egymásnak, és a kapitány elmondta, hogy két hombárjuk már tele van Dél-Amerikába címzett áruval, de kettő még üres, azért várakoznak, hátha akad még valami fuvar oda.

   - No fiúk, volna-e kedvetek Amerikába utazni? – Kérdezte apa. Hogyne lett volna! Ezért kibérelték a két hombárt, az egyiket megrakták szénával, a másikba beköltöztették Dezsőt, a dínót.

 

 

Pogány István

Szerző a Flag Polgári Műhely tagja