- Fiaim! – kezdte beszédét – az ellenség nagy erőkkel vonult fel Otrantó előtt, hogy elzárja az Adria kijáratát a Földközi-tenger felé. Hatalmas csatahajók, cirkálók és kisebb rombolók tömege teszi a zárat képező hajók őrségét, annyian vannak, mint a mi egész hadiflottánk. Ezt eddig is tudtátok. Már régen elhatároztam, hogy megtámadjuk az ellenséget, felszabadítjuk az otrantói szorost, és elhatározásomat most jóváhagyta a fölséges császár is. Készüljetek, még az este indulunk, hogy hajnalban meglephessük az ellenséget!
Képzelhetitek, milyen lázas készülődés kezdődött a hír hallatán. Mindenki, beosztása szerint, még egyszer ellenőrizte a rábízott eszközöket. A fűtők, mert hiszen gőzhajón vagyunk, feltöltötték a szénraktárakat, a gépészek a turbinákat vizsgálták meg, a tüzérek a hiányzó lőszert pótolták, még a szakácsok is csatára készültek, hideg élelmet csomagoltak, hiszen a következő napon senki sem fog asztalnál étkezni. Mindenkit, aki éppen nélkülözhető volt, aludni küldtek, hogy ha kell, frissek legyenek.Aznap, 1917 május 14-én este kifutottak a cirkálók, a Saida, a Helgoland és a Novara, és hajnalra elérték az ellenséges hajók vonalát. Elsőként a Saida ágyúi szólaltak meg, másodikként a célbavett bárka csónakmestere, aki ijedtében, merthogy álmából ébresztették a lövések, leverte a vekkeróráját.
- Riadó! Nyakunkon a török! – Ordította, még félig álmában. Azután rögtön felébredt, mint összes társa, mert a lékeken ömlött be a tengervíz. Hamarosan egy péklapát-szerű kéz markolta a gallérját.
- No nehogy megfulladj, Dzsoni, jobb lesz neked a fogolytáborban, onnan a háború után haza mehetsz gyalog, mert hajód az már nincs! - Vigasztalta Marci, aki embereivel a vízben kapálódzó ellenséges tengerészeket mentette kifele. Mert Horty alatt törvény volt: a legyőzött ellenség nem ellenség, és soha ne haljon meg feleslegesen senki, ha már nem tud ártani nekünk, mert őket is várja otthon anyukájuk! Márpedig a hajnali sortűzzel elsüllyesztett hajók népe le volt győzve. Igen ám, de a tánc csak most kezdődött, mert ezek nem voltak igazi hadihajók. Azok csak most indultak meg, mikor hírét vették az őrhajók elsüllyesztésének, és bizony, ha a három kis cirkálót ott érik, csúnya világ vár rájuk!
Marciék tehát megfordultak, és teljes gőzzel vágtattak hazafelé, mert ha az ellenséges csatahajók tüzébe kerülnek, végük. Azoknak emberderék-vastag ágyúik voltak, és kétszer messzebbre lőttek, mint a Novara vékony csövei. Magasan állt már a nap, amikor hajóink őrsége füstöt jelzett, előbb balról, azután jobbról is. Hamarosan jól látták, hogy nagy csatahajók vették körül kis csoportjukat, és mivel előttük is voltak, elzárták útjukat. Akkor Horty megparancsolta, hogy a hajók álljanak körbe, és minden csőből tüzeljenek, ahogyan csak bírnak, és rádión segítséget kért a mieinktől. Marci szinte egyszerre volt ott minden ágyúnál, serkentette a tüzéreket, bátorította a fiatalabbakat. Majd, mivel nem volt megelégedve munkájával, felment a parancsnoki hídra.
- Kapitány uram, nem jól áll a szénánk. Túl messze van az ellenség, nem tudok pontosan célozni!
- Látom, fiam, de majd teszünk róla, közelebb megyünk. – Válaszolta a kapitány.
Azzal parancsot adott, hogy hozzák elő a ködcsináló gépet. Marci nagyot nézett, amikor a fránya masina vastag füstöt kezdett okádni, és mégsem kellett köhögni. Egykettőre olyan köd szállt a tengerre, hogy kettőig sem láttak, ám jól megjegyezték, ki hol van, és gyorsan megindultak az ellenség felé. Fél óra múltán, a ködből kibukkanva, ott álltak a csatahajók előtt. Azok persze bámultak, mert ilyet még ők sem láttak: leszállt a köd, de csak úgy, hogy ellenségüket ne láthassák!
- Kőbarlangi hadnagy, tüzet nyiss, de pontosan ám! – Adta ki a parancsot Horty. Ekkor Marci olyan jól lőtt, hogy súlyos károkat okozott az ellenségnek. Azoknál is új parancsot adtak, hátrálni kezdtek, hogy messze hordó nehéz ágyúikat okosan használhassák. S bizony sikerrel jártak, mert egyszer csak a Novarán akkorát szólt egy találat, hogy az emberek megszédültek. Mikor Marci körülnézett, látta ám, hogy a gránát közvetlenül a parancsnoki híd mögött csapott be. Rohantak fel a hídra, és szomorúan látták, hogy ott összetörve, vérben fekszik Horty és helyettese, Szuborits korvettkapitány. Rajta már nem lehetett segíteni, de Horty hirtelen felült.
- Hozzátok elő azt a nyugágyat, ott van a hátsó kémény mögött, és fektessetek rá! – Mondta, de igen gyenge hangon. – Úgy tettek, és kivitték őt a híd előtti fedélzetre, ahonnan fektéből is jól láthatott. Mert felülni ezután már nem bírt rettenetes sebei miatt, de azért vezette az ütközetet.
- Kormányos, három fokkal jobbra! Marci, a vízvonalra célozz! Mi van a Saidával, kérdezzék meg!
S így folyt a harc még fél órán keresztül, több találatot nem kaptak, ellenben sikerült meglőni az ellenség zászlóshajóját, az Invalidus csatahajót. Ekkor azok hirtelen abbahagyták a tüzelést.
- Jönnek a mieink! – Kiáltotta az őrszem, s valóban, messze a láthatáron vastag füstoszlop szállt az égre, mert teljes gőzzel közeledett a Szent György páncélos cirkáló a vitéz Koniek Emil parancsnoksága alatt. S ez már elég volt, hogy az ellenség megfusson! Pedig még ennek sem volt fele annyi ágyúja, mint egyedül az Invalidusnak. Nagy volt a megkönnyebbülés a Novarán, a Helgolandon és a Saidán. Győztünk, de bár a parancsnok úr felépüljön! Alighogy elhallgattak az ágyúk, mindenki köré gyűlt, s vigasztalták, sebeit vizsgálták. De Horty csak Marcit kereste.
- Sajnálom, fiam, a birkózást el kell halasztanunk, mert nem igen érzem jól magamat!
- Annyi baj legyen, a jövő héten folytatjuk, csak még edzem magam egy kicsit, mert különben rajtavesztek! – Válaszolta Marci, és mindenki nevetett.
Azután számba vették a károkat. Bizony a Novara inkább hasonlított romhalmazhoz, mint hajóhoz. Kész csoda, hogy el nem süllyedt. A gőzgépek is odavoltak, így a Saida vontatta haza Fiumébe, de mindennél többet ért a dicsőség, hogy a három kis cirkáló legyőzte az ellenség sok nagy csatahajóját, örök dicsőséget szerezve a magyar tengerészeknek!
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
