Nos, miután a régiségben, a hagyományok keletkezéseinek korában nincs demokrácia, hanem a dolgok hierarchikus rendje szabályoz, helyesnek tűnik a hagyományt/hagyományokat saját közegükben tárgyalni. (Lám, észrevétlenül is megelőle-geztem a hagyomány többesét.) Tehát kérdésünk: van-e hagyomány, melyet valakik művel-nek is, tehát él, melyből a hagyományok többese levezethető, illetve legalábbis ilyen igénnyel lép fel? Igen, van. Ez az Evola- Guénon- Hamvas Béla- László András nevével jelezhető őshagyomány-iskola. Valódi hozzáértés híján nem vetemedem részletes bemutatására, csak vázlatosan: 1. Az emberiség legkorábbi megnyilvánulásaiból merít, s a nagy kultúráknak is a fénykorukat megelőző, alapozó hőseit tekinti mérvadónak (Empedoklész, Lao-Tse). 2. Szilárdan hisz az ember magas szellemi, kinyilatkoztatásszerű eredetében, ebből egyenesen következik, hogy 3. a világban fejlődés tartósan nem lehetséges. 4. Az ismert világvallásokat megalapozó eszméket saját rendszeréből szervesen levezeti. Mindezen nézeteit oly szilárd és megalkuvás nélküli következetességgel képviseli, mellyel minden, a közéletben mérvadó erőt magára haragít, így kizárja magát a köztudatból. Azaz: meghatározó szellemi vezetőink (egyházak, polgári filozófiák) nem ismerik el hitelességét. Csakhogy a hagyománynak nem lehet mércéje, lévén szubjektív fogalom, holmi hiteleség, pláne nem objektivitás. Van, mert emberek őszinte hittel művelik, és kész.
Következnek fentiek után a hierarchikus rendbe szerveződő- szervezhető hagyományok. Számunkra első a kereszténység. Jelentőségéről a legszebb igét egy buddhista barátomtól hal-lottam. Abban az időben a cenzúra még működött, a fontosabb iratok xerox-gépek lopott ka-pacitásán szaporodtak, de már enyhült a nyomás, és előkészületben volt a Tibeti halottas-könyv magyar kiadása. Ez egy igen régi irat, funkciója volt a maga idejében: a haldokló fel-készítése a köztes lét nehéz látomásaira az üdvösség (nirvána) elnyerése céljából. Nagy izga-lommal vártuk, és barátomat ostoba kérdéseimmel, a látomások természete iránt, rendszeresen zaklattam. Kaptam oly választ, melyre legkevésbé számítottam, hozzávetőleg idézem: „- mi európai magyarok vagyunk, ebbe beleszülettünk, ezt a tényt semmilyen későbbi választás nem befolyásolhatja. Tehát halálunk után semmiképpen sem az ázsiai istenségek, hanem a keresz-tény szentek jelennek meg lelkünk vízióiban.” Ebből a mondatból tárgyunk egy fontos tulaj-donsága válik nyilvánvalóvá, az, hogy hagyományait az ember nem választhatja meg szaba-don.
Harmadik fokozatban ismét alapkérdések merülnek fel és kapnak egyfajta választ. Ezúttal a Pap Gábor- Molnár V. József nevével jelezhető iskola munkássága ad irányt. (Az, hogy „iskola”, saját meghatározásom, számomra így rendeződnek a dolgok.) Tárgya elsődlegesen a ma-gyar népi kultúra, a mögött a magyar kultúra általában, valamint az összes, állapota szerint még kutatható más nemzeti kultúra, amennyiben képes hozzájárulni a célhoz, szerves kultú-ránk megismeréséhez. És itt kulcsfogalomhoz érkeztünk, a szervesség fogalmához. Ezt feltét-len alaposabban kell körüljárni, és lehetőleg definiálni, mert bármiféle hagyománynak és kultúrának ez a fokmérője. Az első fokon említett Hamvas Béla valahol ilyenformán fogalmaz: „a kultúra a lehetséges emberi tevékenységek közötti nagyfokú összhang.” Punktum. Tehát nem a színház, nem semmilyen művészet, ipar, hókuszpókusz, hanem az összhang, az egység maga. Ugyanakkor: mérvadó néprajzosaink ezt az összhangot nevezik ma szervességnek, el-különítve, mint jelzőt, a kultúrától, és szerzőt régóta gyötri az a balsejtelem, hogy a „szerves kultúra” fogalma tulajdonképpen egy tautológia. Az összetétel két tagja ugyanazt jelenti: szervetlen kultúra nem kultúra, szerves életet élni pedig önmagában kultúra. A továbbiakban a két kifejezést egymás szinonímájaként fogom használni.
Némi aggodalommal, de megkísérlem definiálni a szervesség fogalmát: szerves az a lét, melyben minden mindennel összefügg. Természetesen nem önmagában, hanem a szilárd és aktívan gyakorolt hitben. Az egyes jelenségek, egymást folyamatosan indokolva, hierarchikus rendben épülnek egymás alá-fölé, közvetve vagy közvetlenül mind a teremtőre hivatkozva. Ennek jele a karácsonyfa, mely többet mond, mintha nyolc kötetet sikerítenénk a szervességről: alapja a természetes fenyő, tökéletes építmény apró tűleveleitől törzséig, nézete háromszöget formáz. Erre rakja anyuka a művi díszítményeket, ezek az ember szellemi-anyagi kultúráját jelzik. Csúcsán a csillag vagy a barokkos üvegdísz az égiekre utal. Különös tulajdonsága annak a hegyes kis üvegdarabnak, hogy bár a „szerves kultúra” művelői bizonnyal haragszanak rá, hiszen semmilyen ismert népművészeti motívumhoz nem hasonlít, mégis egy túl nem becsülhető jelet hordoz: oldalán rendszerint ott egy kis kúpos bemélyedés, melynek mélye rejti azt az „irracionális pontot” (Molnár V. József kifejezése), ami-aki a más módon ábrázolhatatlan Atyát jelöli!
Természetesen a szervesség nem magyar ügy, az eredetileg minden más kultúrának is az alapja. Sajnálatos módon a mai világot meghatározó nagy nyugati népek – hovatovább pusztán országok – eredeti kultúrájukat oly mértékben elhanyagolták, hogy az már végzetes. Ma aktív néprajzos kutatóink, Erdélyi Zsuzsanna, Berecz András minden igyekezetük ellenére sem igen találnak nyomot. E tekintetben Berecz munkássága különösen tanulságos, ő ugyanis kiment Amerikába, az indiánokat őseik hagyományairól vallatni, lényegében eredménytele-nül. A tüzes víz megtette hatását… Ugyanaz a szándék keleten, a Volga-könyökben élő csu-vasok között nem várt gazdag eredményt hozott. Arrafelé itthon elképzelhetetlen tudatosság-gal gyakorolták évszázadok óta, és teszik azt ma is, a hagyományőrzést. (Berecz András: Rokonok söre. Csuvas népköltészet, Teleki László Alapítvány, 2oo1.)
Végül is van egy Hagyomány és vannak hagyományok. Feltétlenül van közös emberi Ősha-gyomány, esetleg egyes kitételei nem időszerűek. Ma Róma az ismert szentháromságot tanítja, mert korunkban ez az érvényes. Az Őshagyomány-iskola másképp tudja, ezért ma nem népszerű, lehet az is, hogy hibák vannak a rekonstrukciókban, de ha az ember isteni teremt-mény, és nem a fáról szállt le, akkor szükségképpen van Őshagyománya is. Ha pedig teremt-mény, akkor felejt, és a felejtés egy fokán kitalálja a hagyományokat, koronként és fajtánként, azután törzsenként, nemzetenként, végül családonként. S mivel nem felejtettünk még mindent, műveljük a teológiát, a hungarológiát, germanisztikát, miegymást, nemzetek szerint, s családi hagyományainkat lehetőségeink szerint. Reméljük, hogy hűen és szilárdan
Pogány István
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
Hozzászólások