Az elemi iskola helyét ma a középiskolának valamiféle lefelé-visszafelé kiterjeszkedő meghosszabbítása bitorolja. Tökéletesen illetéktelenül és rettenetes károkat okozva. Miközben törvényhozóink bölcsen védelmezik a felsőbb korosztályokat, előírva, hogy kit hány órában és miképpen szabad foglalkoztatni, ugyanazok a törvényhozók valami különös farkasvakságban szenvedve nem látják, hogy azok, akiknek végképp nem lehet semmiféle saját érdekvédelmük, micsoda terror alatt állnak. És ne gondoljuk, hogy túl erős kifejezést használtam, mert ez sértheti az egyes tanerők önérzetét. Egyrészt sok pedagógus érteni fogja panaszunkat, más- részt nem kizárólag övék a felelősség.

    Mi az „alsó tagozat”-os oktatás fő baja? Semmi egyéb, mint hogy szakemberek kezében van. Holott ide valami több kéne: szív és lélek. (Jól értsük meg: az ember több mint szakem-ber.) Tehát: az a probléma, hogy a kisiskolásokat nem az életkori sajátosságaiknak megfele-lően gondozzák, nem, legalábbis nem feltétlenül szakmai kérdés abban a nyilvánvaló esetben, ami fennáll, hogy tudniillik a szakma tehetetlennek bizonyul nemcsak bármiféle megoldásra, hanem a dolog puszta érzékelésére is. Egyrészt nem bízik a gyerekekben: most tanuld meg, mert holnap nem lesz rá időd! Másrészt képtelen távlatokban gondolkodni, csak a következő tanév, a következő, számonkérő-minősítő iskolafokozat lebeg szeme előtt. Pedig alaptétel-ként megfogalmazható: tanár úr munkáját professzor úr minősíti, az övét majd a nagybetűs élet, de a tanító bácsi munkáját: az unokák! Tehát: arról, amit ma pedagógusszakmának neve-zünk, sürgősen le kellene választani az elemi iskolás tanító fogalmát, ahogyan az egyébként időtlen idők óta működött is, mivel nevezett intézmény (a pedagógusszakma) nem tud túllépni a szakemberi minőségen.

   Az ember, fogantatásától kezdve, nem fejlődik, de fejlesztetik. (Önállóan építeni magát majd csak jóval később – a korhatáron vitatkozzanak a szakemberek – lesz képes), és hogy arra képes legyen, szigorú előfeltételei vannak. Mégpedig minél korábbi életszakaszt vizs-gálunk, annál alapvetőbb készségek és képességek elsajátítása történik. a szűkebb szakmai megközelítéseknek vissza kell szorulniuk a lélek és a szív javára. Tragikus, hogy miközben oktatáspolitikánk felső vezetése hozzánk hasonlóan gondolkodik, a demokrácia nagyobb dicsőségére egy miniszter képtelen nézeteinek érvényt szerezni az iskolák versenyszellemével és a szülők többségének rövidlátó hiúságával szemben. Ismerős úgy-e: „az én kis Marimarom már december elején tudta az összes betűt!”

   Az elsősök napi öt órát töltenek az iskolapadban, már aki nem napközis. Ebben ugyan ben-ne vannak a „lazább” testnevelési és osztályfőnöki órák, de ezek sem könnyítik a kicsik helyzetét. Az iskolás lét ugyanis merőben új, és életében először: felelősségteljes feladat a gyermeknek. Mégpedig az minden, az iskolában eltöltött perc, akkor is, ha viselkedésén nem lát-szik, és teher, bármilyen kedves a tanító néni. Nem a teher puszta léte ellen tiltakozom, hanem a mértéke miatt! És a rövid és hosszú lejáratú kártételei miatt. Nem szeretem a legkülönfélébb, hajuknál fogva előrángatott jogokra való hivatkozást, de van egy alapvető, természet-adta jog, a szülőnek gyermekéhez való joga, mely nyilván megelőzi bármely intézménynek a jogát az én gyermekemhez. Igazságtalan lennék azt állítva, hogy ez a jog nem érvényesül, pl. gyámügyekben, és általában deviáns esetekben, de viszont állítom, hogy a bírált oktatási rend-szer éppen a többséget sújtja: ugyanis a gyermek folyamatos szellemi kimerültsége lehetetlen-né teszi a normális otthoni kapcsolatot szüleivel az év tíz hónapjában.

   Úgy hallottam, van még a nyugati világban egy valódi elemi iskola. Hol is? Nem fogják kitalálni: Oxfordban, a nagyhírű egyetem árnyékában! Ott egy teremben ül négy évfolyam, a gyerekek tárgyi felszerelése: egy könyv, egy füzet, egy ceruza. Minden diák, eltérő hangsúllyal, (egyszer neki mondják, háromszor másnak) végighallgatja ugyanazt. Nincs a keze alatt tiz-enhat színes ceruza, ugyanannyi filctoll, nyolc kiló könyv és füzet. Nincs, és csak arra kell figyelnie, mit mond a tanító bácsi. Támadják is az intézményt szorgalmasan, de az igazgatónak nyomós érve van rendszerük mellett: „nálunk a gyermekek alaposságot tanulnak!” Gondoljuk át alaposan, hová lett életünkből egy Deák Ferenc, egy Jókai, de akár Kodály nevezett tulajdonsága?    Munkám közben kaptam a hírt egy másik hasonló iskoláról. Ez valahol Szlovéniában van, a magyar határ mentén, és a szegénység tartotta fenn a legutóbbi időkig. Most került pénz a fejlesztésre, de a szülők és a tanítók együtt álltak ki a bevált régi rendszer mellett, az ő tanítványaik ugyanis tapasztalataik szerint már a felső tagozatban is – tehát szó sincs valami nehezen igazolható hosszútávú hasznosságról – határozottan jobban teljesítenek a többieknél.

   A rendszerváltásnak nevezett folyamat beindult tíz éve úgy, hogy tudomásom szerint senki sem definiálta, mi is az, és mi szükségünk rá? Kísérljük meg pótolni: az 1945-től elszenvedett idegen megszállás által ránk erőltetett, tőlünk idegen, számunkra káros behatások felszámolása kell legyen a kitűzött cél. Tekintve a kommunista terror agresszivitását, a feladat nagyobb, mint azt ma, a folyamat beindulása után tíz évvel, látjuk. Hiszen máig jóformán csak toldozgatások történtek. Hátra van még a legfontosabb, alkotmányjogunk helyretétele a szent Korona jogaiba visszahelyezésével, és ha az megtörtént, fogunk megdöbbenni, mi van még előttünk!
   S a helyzetet a végletekig bonyolítja, hogy miközben rajtunk a megszállók tivornyáztak, a világ is forgott az ő rendje szerint, és az apparátus sosem késlekedett, ha valami olyan „vívmányt” lehetett átvenni, mely megfelelt a divatos nyugati irányzatoknak, ugyanakkor szöges ellentétben állt a józan ésszel. Remekül be lehetett adni a népnek, hogy megint jól kijátszottuk a ruszkikat… Így aztán kezdetét vették a legképtelenebb, mert generációk jövőjével játszadozó emberkísérletek. Gondoljuk meg, mit jelent a „kísérleti tanterv” című szörnyszülemény: valójában a gyermekekkel, azaz a jövő generációkkal kísérleteztek!
   Természetesen bármely kísérlet elkerülhetetlen vonzata az ő ellenőrzése. Kérdezzük csak meg a szakmát: miképpen ellenőrzik valamely kísérleti tanterv eredményességét? A válasz a következő iskolafokozatban elért teljesítményekre fog vonatkozni, erre mérget lehet venni. Most már joggal felmerülhet a kérdés: miért nem jut eszébe senkinek az évszázadok alatt be-vált módszerrel kísérletezni: mentsük fel a kisiskolásokat a mennyiségek és a határidők kegyetlen uralma alól! Nem tudom, a tanítóképzőkben tudják-e, én tapasztalt tanártól hallottam: a gyerek bármilyen anyagot akkor és csak akkor tanul meg alaposan, tehát életreszóló érvénnyel, amikor arra megérik. Tehát. amikor pl. az elsős látszólag tudja, mert felmondja azt a matematikai anyagot, amit mi, negyvenesek középiskolában tanultunk, tanítója roppant büszke lehet, de mikor fog rájönni és milyen károkozások után, hogy az csak papagájbeszéd? S miközben egy minigimnázium tananyagával gyötrik a kicsiket, elsikkad mindaz, ami a dolguk lenne.

   Hogy mi lenne a dolga a gyereknek és az elemi iskolának egymással, azt én egzaktul megfogalmazni nem tudom. Természetesen az, hogy szilárd tudást szerezzen a kölök az írás-olvasás és az elemi számtan terén, s önbizalommal lépjen a felsőbb iskolába, minimális és természetes elvárás kellene hogy legyen. Csakhogy ma ez így nem teljesül. Teljesült a régi elemi iskolában, de az ma nincs. Követeljük-e, hogy állítsák vissza úgy, ahogyan működött, tokkal-vonóval, követelhetjük-e, egy olyan hazában, ahol alapvető sajátosságainkért is nap, mint nap küzdeni kell? S valóban szükséges-e a régi forma teljes helyreállítása? Erről magam sem vagyok meggyőződve, attól tartok, mások még kevésbé. Így aztán segítségért fordulok mindazokhoz, akik hasonlóképpen látják ezt a mi közös dolgunkat: tegyük össze tudásunkat, erőnket jövő generációink érdekében, egy olyan elemi iskoláért vagy alsó tagozatért, ahol a kicsiket komolyan veszik: nem a jövendő ötödikest látják bennük, de: a jövendő nagyszülőt – és ezért hagyják őket gyermeknek lenni.