Arról van szó, hogy meghamisították időszámításunkat. Valakik betoldottak a kora középkorba cirka háromszáz évet, hamis oklevelek ezreivel megépítve az óta igen jelentősként számon tartott személyiségeket, dinasztiákat, ingatlanokat, politikai helyzeteket, sőt népeket is. Nincs közvetlen és pozitív bizonyíték, ellenben van közvetett bizonyíték ezrével, és ezek egy jó része annyira köztudott, hogy lefogadom, bármely olvasóm hozzá tudna szólni egy e tárgyú vitához. A sarokpont a Karoling-birodalom. Az a különös képződmény mely, mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetében pattant ki, no nem valamely isteni fejből, hanem egy tökéletesen sötét korból (ámbár ama isteni fej is értelmes magyarázatot kap végül!), hogy Nagy Károly halála után ugyanoda zuhanjon vissza. Tájékozottabb olvasóim eddig is tudhatták, hogy eme ragyogás ezernyi oklevélen kívül, igen gyatrán van alátámasztva régészeti leletekkel. A kifejezés, hogy „sötét középkor”, eredetileg nem eleink minősítését fejezte ki, hanem a régészet tehetetlenségét, ugyanis egy ezer oklevéllel bizonyított, virágzó birodalom helyén bár vért izzadtak, mégsem találtak semmit. (Persze mégiscsak, muszáj volt a tárlókba kitenni egy-két, a felismerhetetlenségig kopott érmét, de hogy ezeknek miféle bizonyító erejük van, lásd a művet.) Az oklevelek igen nagy százalékáról a legújabb technikával felfegy-verzett német kutatók az utóbbi években már egyértelműen kimutatták hamisítványságukat. Illig úré az érdem, hogy alapos ellenőrzés után először merte kijelenteni: a király meztelen! Sőt, a helyzet úgy áll, hogy ama király, Nagy Károly nemcsak hogy meztelen, de egyáltalán soha nem is létezett, mert nem is létezhetett semmi egy korban, mely úgy jött létre, hogy mondjuk péntek este, előreforgatták a naptárat háromszáz évvel, tehát szombat reggel egyszeriben egy más történelmi korban találja Hermant- na nem a szomszéd, de a kései utókor. Szédületes, nemde? Hogy ez lehetséges-e, ahhoz bőséges magyarázatul szolgál maga a mű. El kell olvasni, mert legyen a szerzőé a meggyőzés érdeme.

    Némi bizonytalansággal 614-911 közé teszi a kitalált időszakot szerzőnk, és a magyar olvasó rögtön felhördül. Bizony, nemcsak az állítólagos honfoglalásunk kerül idézőjelbe, de a vele foglalkozó tudományosság egésze, akár akadémikus, finnugrista, akár nem. Kétséges lesz ezek után az úgynevezett „kalandozások kora”. Magam hallottam Bakay Kornéltól élő elő-adásban, hogy az utóbbi évtizedben tömegesen lelték fel ő és munkatársai nyugati levél-tárakban olyan hadjárataink iratanyagát, melyek itthon eddig teljesen ismeretlenek voltak, és új megvilágításba helyezik korai történetünket. Eddig kétféle, helyesebben háromféle magyarázata volt Bulcsúék tevékenységének. 1) Akadémiai: vérszopás, azaz gazdasági, rablóhad-járatok, 2) illegális, nem hivatalos: a Nagy Károly által elrabolt aranykincsek, elsősorban a szent Korona visszaszerzése, 3) német, ez nem is magyarázat, hanem állítólagos oka egy állítólagos okozatnak, mármint hogy indokolható legyen a korra vonatkozó leletszegénység, hiszen a magyarok és kollégáik, a vikingek minden mozdíthatót elraboltak! Bár itt rögtön fel-merült a kétely, hová tették a többtucatnyi, sőt inkább: több száz kolostor és várkastély alapköveit azok a fránya martalócok? Nos, sehová, mert a sztori egyetlen szereplője sem igaz, legkevésbé a kolostorok. Azokat majd csak két-háromszáz évvel az állítólagos kalandozások után kezdik építeni! Ezek után, majd valamikor, talán elnyeri valós szerepét és helyét Magyarország is. A folytonosság Atilla és Szent István között remélhetőleg helyreáll, egyáltalán nincsenek ők olyan messze egymástól. Csak emlékeztetőül: korai történetünkről ez idáig a Bíborban-született Konstantintól és a nyugati évkönyvekből értesültünk. Nos, Konstantinban sejti szerzőnk ama Zeuszt, akinek fejéből a konstrukció kipattant, és ez különös fényt vet egész árpádi honfoglalásunkra. Ugyanis a törzsi szervezet létezésének egyetlen forrása a Bíborbanszületett irománya!

   A magyar történelemről nem szól Illig, nem ez a dolga. Műve hideg zuhany az egész szakmára, és kell egy évtized, míg megtörölköznek. Könyve elején kifejti meggyőződését, hogy a történelemírás, úgy általában, mennyire áldozata a mindenkori hamisítóknak, és ezzel bárki egyetérthet. Amikor viszont a következményekre kerül a sor, hát csülökre, szakember! Egy érdekes kaland jutott eszembe. Jó húsz éve lehet, hogy egy társaságban valaki arról beszélt nekünk, hogy szerinte Magyarországon nem volt tatárjárás. Akár Muhinál, akár máshol, de bizony elpáholtuk, esetleg az oroszok idáig sem engedték őket, mindenesetre emberünk állította, hogy mindkét lehetőségre van (orosz, ill. kínai) okleveles bizonyíték! Általános volt ott a megdöbbenés, most csak töprengek, mert úgy emlékszem (ebben nem vagyok egészen bizonyos), hogy itthon sincs más, mint egy, ideiglenesen hazánkban állomásozó német „barát” levele. Akinek kollégái vélhetőleg ugyanakkor költötték Nagy Károly nimbuszát.

   Előszót, amolyan papgáborosat, Pap Gábor írt a műhöz. Olvasd el!

 

Pogány István, anno domini 17o5